Telekes Pétert láttam a Vígszínház padlásán szilvás gombócot enni, egy képzelt popfesztiválon bolyongani, jóembert keresni Kínában. Sok féle szerep, de bármilyen jelmezt viselt, valamiféle játékos humanizmus kísérte. A nagy közösségi oldalnak hála, 20 perc alatt sikerült megbeszélnem vele egy interjút. A helyszín mi más lehetne mint a Vígszínház?!

MM: Előadás előtt mennyivel hamarabb jössz be?

TP: Időben bejövök, 6 előtt biztosan itt vagyok.

MM: Hova vezet az első utad?

TP: Elsők között vagyok, aki bejön a büfébe. Ha nem is igazán történik semmi, de jó felvenni azt a ritmust, ami a színházban van, átvenni a színházi légkört. Van három gyerekem, abból ki kell zökkennem, és át kell vennem az itteni tempót.

MM: Mit képzeljünk az asztalodra a büfében?

TP: Kávés vagyok.

MM: Van valamilyen rituáléd előadás előtt?

TP: Amilyen klassz a büfé pezsgése, olyan jó érzés az öltözőmben kicsit magamban lenni, hangolódni a szerepemre. Minden egyes alkalommal átnézem a szöveget.

MM: Minden egyes alkalommal? Nem hiszek neked!TP: Higgy nekem, fáradt színész nem hazudik! Felkészülős vagyok, szeretek rákészülni, hogy biztos legyen. Akármennyire tudom, ettől függetlenül is átolvasom, elmondom mindig magamban is a szöveget.

MM: A színpadon mennyivel jársz a szöveged előtt?

TP: Ha jól játszom, nem járok előbb. Ha igazi játék van, az ott születik meg, azt ott mondja az ember, és nem tudja, hogy mit fognak tőle kérdezni, illetve nyilván tudja, mert be van próbálva, de az egy áldott állapot, nem mindig van így. Ha megy egy szituáció, és előre jár az agyam, akkor tuti baki.

MM: Tehát az a jó, ha a pillanatban élsz?

TP: Igen, a jelenben, mert ha már kettővel előrébb vagy, akkor azt nem csinálod, ami a jelenben a dolgod, az nem szokott jól elsülni.

MM: Volt már olyan hogy a színpadon azon gondolkodtál, hogy jó lenne holnap főzni egy lecsót?

TP: Szerintem minden színésszel megesett már, hogy összeállított egy másnapi menüsort, de nem szerencsések az ilyen civil gondolatok.

MM: Mi a helyzet, ha valamilyen komolyabb probléma, baj fészkeli magát a színész fejébe, és nem hagyja nyugodni?

TP: Olyankor kívülről látja magát a színész. Az szörnyű, borzasztó!

MM: Mi az ellentéte ennek az állapotnak?

TP: Ha az ember úgy játszik, mint egy gyerek. Amikor egy gyerek játszik, nem arra gondol, hogy most kardozik, vagy lovagol, vagy a dínóval játszik. Ők nem látják magukat kívülről, hogy néznek ki, tehát akkor játszunk jól, ha úgy játszunk, mint a gyerekek, és mindenféle gátlás nélkül. Ha ott van az a plusz külső szem, az már rossz jel.

MM: Valahogy mindig azon gondolkodunk, hogy milyen nehéz lehet szomorúan vidám szerepet játszani. De mi van akkor, ha megnyered a lottót és aznap este el kell játszanod Jóbot?

TP:Képzeld, volt olyan, hogy Csacsinszky Palit játszottam - a nagy szerelem elvesztése, Szép Ernő - és pont akkor szakítottam az akkori kedvesemmel... Akkor úgy éreztem, hogy nagyon átéltem, és megvolt a szerep, aztán az egyik kritikában megjelent, hogy Telekes Péter könnyeiből kevesebbet is elviseltünk volna... ez rosszul esett. Nyilván akkor nagyon sajnáltam magam, és tényleg túlcsordult. Ilyen is van.

MM: Szoktál azon gondolkodni, hogy mi lenne, ha annak ellenére, hogy átolvasod a szöveged mindig előadás előtt, mégis jön egy kapitális black-out?

TP: Volt ilyen félelmem, de a színpadon nincs idő félni. Egyébként pedig mi van akkor, ha jön egy black-out? Például, ha egy orvos ott van a műtőasztalnál, és a betege fel van nyitva, és ha ő kétségbe esik, nagyon nagy baj történhet. Ennek csak az a neve, hogy színjáték, és meg kell tanulni játszani. Ne görcsös legyen, ez egy játék, önfeledt, és az emberek többsége azért akar színész lenni, hogy játsszon, hogy ne kelljen egy olyan életet leélni, mint például egy postán, ahol az ember egész nap csak pecsétel, vagy egy esztergapad felé görnyed.

MM: Te mennyire voltál felkészülve arra a rengeteg munkára, ami rád várt a színművészetin?

TP: Amikor a főiskolára kerültem, egyáltalán nem tudtam, hogy ez ennyi munkával jár. Nem. Az ember nyilván megragad a külsőségekben, és egy idő után eszmél rá, hogy ez tényleg egy komoly munka. Pont ezek miatt, mint korábban is mondtam, nincs mentség. Mindenféle helyzetben játszani kell, mindenféle helyzetben próbálni kell, és át kell magadban állítani valamit, mert az idegrendszerünkkel dolgozunk, tehát az sérül. Nagyon kell az embernek ismernie magát ahhoz, hogy tudjon azokhoz a dolgokhoz nyúlni magában, hogy mi az, ami megtörtént vele, vagy milyen hasonló érzése volt, és akkor mit élt át, vagy hogy reagált helyzetekre. Igen, azt hiszem, sok szar dolgot kell megélni ahhoz, hogy valaki tudja azokat a színházi helyzeteket megélni, ami a színpadon van, vagy hasonlítani valamihez.

MM: Önkéntelen folyamat ez?

TP: Néha azon kapom magamat, hogy megyek az utcán, elbambulok egy-egy emberen, megfigyelem a járását, hogy van felöltözve, meg ilyeneket. Az ember folyamatosan figyel, néz, például, ha nekem ezt kellene játszanom, hogyan csinálnám? És az ember még magát is figyeli, ha valami tragédia történik vele, vagy akár valami jó, akkor figyeli, hogy én most hogy reagáltam. Aha, mire lehetne felhasználni ezt az érzést? Ez dögség.

MM: Ha egy orvos elveszít egy beteget, nem halhat bele… Amikor a „Jó embert keresünk”-et néztem, kicsit belehaltam ott a nézőtéren. A színész testén mintha nagyfeszültség menne át. Csodálom, hogyan lehet ezt helyén kezelni…

TP: Ezt a munkát nem lehet levetni. Nem úgy van, hogy 10-től 14-ig dolgozom, és leteszem, tovább ezzel nem foglalkozom. Én ugyanúgy hazamegyek, csinálom a gyerekeimnek a kaját, és a fejemben ugyanazok a gondolatok járnak: a színész álmodik a szerepéről. Az ember a dalokat nem tudja kiverni a fejéből, de a prózai szerepnél is így van. Ha nagyon meg akarsz egy szerepet fejteni, akkor ezzel folyamatosan együtt élsz. Gondolkozol azon, hogy miért teszi, miért csinálja, melyik reakcióból mi lesz, és akkor fejti meg a szerepét. Megérzel a szerepből valamit a végén, és azt visszafelé fejted meg, és abból megtudod, hogy miért viselkedik úgy az elején. Hazaviszed a szereped, ebből nem lehet kiszállni, hogy lerakod, hogy ennyi volt a munka. Pont ezért nehéz, meg szép is.

MM: Azt mondtad, szeretsz a büfében dumálni a többiekkel. Te mindig ilyen extrovertált alkat voltál?

TP: Azt hiszem, igen. Nagyon sokat hallgatok a megérzéseimre és általában bejön. Hogy ha valakitől valami rossz jön elsőre, azt tuti, hogy kiszagolom, hogy valami nem stimmel. De ugyanígy vagyok a jóval is. Nem tudom, hogy ez minek köszönhető, de vannak megérzéseim, és azokra szoktam hallgatni.

MM: És az, hogy színész leszel, az is egy ilyen megérzés volt? Tudod egy bizonyos ponthoz kötni, mondjuk, amikor 12 éves voltam és megnéztem a ….

TP: Igen, tudom. Gyerekszínészként kerestek szereplőket a komáromi színházban a Légy jó mindhalálig előadásához. Akkor 13 éves voltam, és megkaptam Böszörményi szerepét. Annyira emlékszem rá, véget ért a próba, és mi gyerekek ott feküdtünk a színpadon. Néztem a lámpákat, néztem fölfelé, és arra gondoltam, hogy de jó annak, aki minden nap látja ezt. Csodálatos, meg olyan jó „színházszag” van. Tényleg, van a színháznak egy olyan szaga, amibe bele lehet szeretni. Akkor éreztem ilyet, a másik pedig, hogy olyan bohóc típus voltam az osztályban, meg szerettem szerepelgetni. Nem voltam túlságosan jó tanuló, és mindig ezzel úsztam meg, valamivel kompenzáltam a másik felét.

MM: Hogyan reagáltak a szüleid, amikor mondtad, hogy színész szeretnél lenni?

TP: Marha egészséges szüleim vannak, rendkívüli, szuper családban nőttem fel.

MM: Az volt az egyetlen szempont, hogy boldog légy?

TP: Igen. Támogattak volna bármiben. Örültek. Nem volt bennük rossz érzés, hogy színész akarok lenni. Sőt olyan is volt, hogy nem akartam színész lenni, és akkor abban támogattak, bátorítottak, hogy de legyél, tehát ilyen is volt. Volt olyan a főiskolán, hogy nagyon szarul éreztem magam, hogy ez nekem nem fog menni, és abba akartam hagyni. És akkor abban támogattak, hogy nehogy ott hagyjam a fősulit.

MM: Nehéz volt elszakadnod tőlük, a Felvidéktől?

TP: Nagyon! 15 éve vagyok itt, de Gútán vagyok otthon. Ott vagyok én Én. Nem akarok igazságtalan lenni, mert sokat köszönhetek Pestnek. A természet az, ami igazán hiányzik. Azért lakunk a Damjanich utcában, mert ott a liget, de azt se tudom igazán elfogadni, mert nem olyan természet, mint a Vág-parton, vagy a Duna-parton: amikor a kutyával kimentem, ott olyan jó volt. Hiányoznak az évszakok, az ember itt a városban nem éli meg az évszakokat, hogy tavasz, nyár, ősz, tél. Valahogy vidéken más, a tél, az tél volt, a tavasz tavasz.

MM: Amolyan kisvárosi alkat vagy?

TP: Kisvárosi, minél közelebb a természethez. Miután idekerültem Pestre, elkezdtem köszönni az embereknek. Ha már valakit egyszer láttam az utcán, vagy az utcában, ahol laktam, annak köszöntem. Néztek rám hülyén.

MM: A családoddal tartod a kapcsolatot?

TP: Persze, jönnek a premierre, én a nyarakat, amennyire tudom, otthon töltöm. Ott tudok föllélegezni, igazából pihenni. Fanninak és a gyerekeknek is nagyon jó kapcsolata a szüleimmel, imádnak ott lenni.

MM: Adamis Anna, a Képzelt riport szövegírója is Gútán született, te pedig a darabban a főszerepet játszod. Van még ehhez hasonló karmikus összefüggés a Felvidékkel?

TP: Gyerekként Kaszás Attila a példaképem volt. Aztán én is a Vígbe kerültem. De például nem tudtam, ki az a Marton László, amikor felvételiztem a főiskolára.

MM: Aztán volt időd megismerni.

TP: Na igen, Marton László volt a főiskolai tanárom, aztán itt volt igazgató, amikor ide szerződtem. Aztán 3 évre elmentem a Bárkába, de aztán csak itt kötöttem ki megint.

MM: Kialakul mentori kapcsolat például Forgáchcsal vagy Martonnal?

TP: Sőt, Forgáchcsal baráti kapcsolatba kerültem, ő volt az esküvői tanúm.

MM: A feleséged is színész?

TP: Nem. Az akart lenni, egy ideig a Nemzeti Színházban volt stúdiós. Az apukája színész, ebben nőtt föl, és úgy gondolta, hogy neki is ezzel kéne foglalkoznia, de aztán megszületett az első fiunk, és egyáltalán nem akart színész lenni. A gyógypedagógiára jelentkezett a Bárczy Gusztávra. Elvégzett egy évet, közben megszületett a 3. gyerekünk, úgyhogy most halasztott egy évet, de jövőre folytatja a Bárczyt. A gyógypedagógia az, ami nagyon érdekli. Ennek nagyon örülök, mert nekem nagyon fontos a családi háttér, legyen hova hazamennem, legyen egy biztonsági háló, az a család, és ez két színésszel nem tud így működni. Én mindig tudom, hogy a gyerekeket biztonságban hagyom otthon a feleségemmel.

MM: Volt már hogy kikérted az apósod, Csuja Imre véleményét egy-egy szereppel kapcsolatban?

TP: Igen. Meg szoktam kérdezni, ő hogy gondolja. Sokat beszélgetünk. Van egy jó nagy teraszunk, hajnalig szoktunk ott ezekről a dolgokról beszélgetni.

MM: Hogyan talál meg egy szerep, van beleszólásod abba, mit játszol?

TP:Abban nem tudsz dönteni, hogy mit kapsz. Az igazgatóság eldönti, mit játsszunk, a rendező vagy akar téged, vagy nem. Nincs apelláta.

MM:Emlékezetes szereped volt a Billy világa.

TP:Igen. A siket fiút játszani nagyon szerettem. Persze butaság azt állítani, hogy sérült embert jobb játszani, de az nagyon jó szerep volt.

MM:Szoktál kollégákat megnézni?

TP:Szeretnék megnézni kollégákat, de huszonötöket játszom, tehát 5 este lehet olyan élményem, hogy megfürdetem a kislányomat. El szoktam menni, odafigyelek, ha olyan van, hogy meg kell nézzem, de inkább a családomat választom abban a szűk időben, ami szabadidő.

MM:Viszed a gyerekeket a színházba?

TP:Lassan már eljön az ideje. Marci már 6 éves, nem akarom megfertőzni a színházzal, de neki is élmény.