Telekes Pétert láttam a Vígszínház padlásán szilvás gombócot enni, egy képzelt popfesztiválon bolyongani, jóembert keresni Kínában. Sok féle szerep, de bármilyen jelmezt viselt, valamiféle játékos humanizmus kísérte. A nagy közösségi oldalnak hála, 20 perc alatt sikerült megbeszélnem vele egy interjút. A helyszín mi más lehetne mint a Vígszínház?!

MM: Előadás előtt mennyivel hamarabb jössz be?

TP: Időben bejövök, 6 előtt biztosan itt vagyok.

MM: Hova vezet az első utad?

TP: Elsők között vagyok, aki bejön a büfébe. Ha nem is igazán történik semmi, de jó felvenni azt a ritmust, ami a színházban van, átvenni a színházi légkört. Van három gyerekem, abból ki kell zökkennem, és át kell vennem az itteni tempót.

MM: Mit képzeljünk az asztalodra a büfében?

TP: Kávés vagyok.

MM: Van valamilyen rituáléd előadás előtt?

TP: Amilyen klassz a büfé pezsgése, olyan jó érzés az öltözőmben kicsit magamban lenni, hangolódni a szerepemre. Minden egyes alkalommal átnézem a szöveget.

MM: Minden egyes alkalommal? Nem hiszek neked!TP: Higgy nekem, fáradt színész nem hazudik! Felkészülős vagyok, szeretek rákészülni, hogy biztos legyen. Akármennyire tudom, ettől függetlenül is átolvasom, elmondom mindig magamban is a szöveget.

MM: A színpadon mennyivel jársz a szöveged előtt?

TP: Ha jól játszom, nem járok előbb. Ha igazi játék van, az ott születik meg, azt ott mondja az ember, és nem tudja, hogy mit fognak tőle kérdezni, illetve nyilván tudja, mert be van próbálva, de az egy áldott állapot, nem mindig van így. Ha megy egy szituáció, és előre jár az agyam, akkor tuti baki.

MM: Tehát az a jó, ha a pillanatban élsz?

TP: Igen, a jelenben, mert ha már kettővel előrébb vagy, akkor azt nem csinálod, ami a jelenben a dolgod, az nem szokott jól elsülni.

MM: Volt már olyan hogy a színpadon azon gondolkodtál, hogy jó lenne holnap főzni egy lecsót?

TP: Szerintem minden színésszel megesett már, hogy összeállított egy másnapi menüsort, de nem szerencsések az ilyen civil gondolatok.

MM: Mi a helyzet, ha valamilyen komolyabb probléma, baj fészkeli magát a színész fejébe, és nem hagyja nyugodni?

TP: Olyankor kívülről látja magát a színész. Az szörnyű, borzasztó!

MM: Mi az ellentéte ennek az állapotnak?

TP: Ha az ember úgy játszik, mint egy gyerek. Amikor egy gyerek játszik, nem arra gondol, hogy most kardozik, vagy lovagol, vagy a dínóval játszik. Ők nem látják magukat kívülről, hogy néznek ki, tehát akkor játszunk jól, ha úgy játszunk, mint a gyerekek, és mindenféle gátlás nélkül. Ha ott van az a plusz külső szem, az már rossz jel.

MM: Valahogy mindig azon gondolkodunk, hogy milyen nehéz lehet szomorúan vidám szerepet játszani. De mi van akkor, ha megnyered a lottót és aznap este el kell játszanod Jóbot?

TP:Képzeld, volt olyan, hogy Csacsinszky Palit játszottam - a nagy szerelem elvesztése, Szép Ernő - és pont akkor szakítottam az akkori kedvesemmel... Akkor úgy éreztem, hogy nagyon átéltem, és megvolt a szerep, aztán az egyik kritikában megjelent, hogy Telekes Péter könnyeiből kevesebbet is elviseltünk volna... ez rosszul esett. Nyilván akkor nagyon sajnáltam magam, és tényleg túlcsordult. Ilyen is van.

MM: Szoktál azon gondolkodni, hogy mi lenne, ha annak ellenére, hogy átolvasod a szöveged mindig előadás előtt, mégis jön egy kapitális black-out?

TP: Volt ilyen félelmem, de a színpadon nincs idő félni. Egyébként pedig mi van akkor, ha jön egy black-out? Például, ha egy orvos ott van a műtőasztalnál, és a betege fel van nyitva, és ha ő kétségbe esik, nagyon nagy baj történhet. Ennek csak az a neve, hogy színjáték, és meg kell tanulni játszani. Ne görcsös legyen, ez egy játék, önfeledt, és az emberek többsége azért akar színész lenni, hogy játsszon, hogy ne kelljen egy olyan életet leélni, mint például egy postán, ahol az ember egész nap csak pecsétel, vagy egy esztergapad felé görnyed.

MM: Te mennyire voltál felkészülve arra a rengeteg munkára, ami rád várt a színművészetin?

TP: Amikor a főiskolára kerültem, egyáltalán nem tudtam, hogy ez ennyi munkával jár. Nem. Az ember nyilván megragad a külsőségekben, és egy idő után eszmél rá, hogy ez tényleg egy komoly munka. Pont ezek miatt, mint korábban is mondtam, nincs mentség. Mindenféle helyzetben játszani kell, mindenféle helyzetben próbálni kell, és át kell magadban állítani valamit, mert az idegrendszerünkkel dolgozunk, tehát az sérül. Nagyon kell az embernek ismernie magát ahhoz, hogy tudjon azokhoz a dolgokhoz nyúlni magában, hogy mi az, ami megtörtént vele, vagy milyen hasonló érzése volt, és akkor mit élt át, vagy hogy reagált helyzetekre. Igen, azt hiszem, sok szar dolgot kell megélni ahhoz, hogy valaki tudja azokat a színházi helyzeteket megélni, ami a színpadon van, vagy hasonlítani valamihez.

MM: Önkéntelen folyamat ez?

TP: Néha azon kapom magamat, hogy megyek az utcán, elbambulok egy-egy emberen, megfigyelem a járását, hogy van felöltözve, meg ilyeneket. Az ember folyamatosan figyel, néz, például, ha nekem ezt kellene játszanom, hogyan csinálnám? És az ember még magát is figyeli, ha valami tragédia történik vele, vagy akár valami jó, akkor figyeli, hogy én most hogy reagáltam. Aha, mire lehetne felhasználni ezt az érzést? Ez dögség.

MM: Ha egy orvos elveszít egy beteget, nem halhat bele… Amikor a „Jó embert keresünk”-et néztem, kicsit belehaltam ott a nézőtéren. A színész testén mintha nagyfeszültség menne át. Csodálom, hogyan lehet ezt helyén kezelni…

TP: Ezt a munkát nem lehet levetni. Nem úgy van, hogy 10-től 14-ig dolgozom, és leteszem, tovább ezzel nem foglalkozom. Én ugyanúgy hazamegyek, csinálom a gyerekeimnek a kaját, és a fejemben ugyanazok a gondolatok járnak: a színész álmodik a szerepéről. Az ember a dalokat nem tudja kiverni a fejéből, de a prózai szerepnél is így van. Ha nagyon meg akarsz egy szerepet fejteni, akkor ezzel folyamatosan együtt élsz. Gondolkozol azon, hogy miért teszi, miért csinálja, melyik reakcióból mi lesz, és akkor fejti meg a szerepét. Megérzel a szerepből valamit a végén, és azt visszafelé fejted meg, és abból megtudod, hogy miért viselkedik úgy az elején. Hazaviszed a szereped, ebből nem lehet kiszállni, hogy lerakod, hogy ennyi volt a munka. Pont ezért nehéz, meg szép is.

MM: Azt mondtad, szeretsz a büfében dumálni a többiekkel. Te mindig ilyen extrovertált alkat voltál?

TP: Azt hiszem, igen. Nagyon sokat hallgatok a megérzéseimre és általában bejön. Hogy ha valakitől valami rossz jön elsőre, azt tuti, hogy kiszagolom, hogy valami nem stimmel. De ugyanígy vagyok a jóval is. Nem tudom, hogy ez minek köszönhető, de vannak megérzéseim, és azokra szoktam hallgatni.

MM: És az, hogy színész leszel, az is egy ilyen megérzés volt? Tudod egy bizonyos ponthoz kötni, mondjuk, amikor 12 éves voltam és megnéztem a ….

TP: Igen, tudom. Gyerekszínészként kerestek szereplőket a komáromi színházban a Légy jó mindhalálig előadásához. Akkor 13 éves voltam, és megkaptam Böszörményi szerepét. Annyira emlékszem rá, véget ért a próba, és mi gyerekek ott feküdtünk a színpadon. Néztem a lámpákat, néztem fölfelé, és arra gondoltam, hogy de jó annak, aki minden nap látja ezt. Csodálatos, meg olyan jó „színházszag” van. Tényleg, van a színháznak egy olyan szaga, amibe bele lehet szeretni. Akkor éreztem ilyet, a másik pedig, hogy olyan bohóc típus voltam az osztályban, meg szerettem szerepelgetni. Nem voltam túlságosan jó tanuló, és mindig ezzel úsztam meg, valamivel kompenzáltam a másik felét.

MM: Hogyan reagáltak a szüleid, amikor mondtad, hogy színész szeretnél lenni?

TP: Marha egészséges szüleim vannak, rendkívüli, szuper családban nőttem fel.

MM: Az volt az egyetlen szempont, hogy boldog légy?

TP: Igen. Támogattak volna bármiben. Örültek. Nem volt bennük rossz érzés, hogy színész akarok lenni. Sőt olyan is volt, hogy nem akartam színész lenni, és akkor abban támogattak, bátorítottak, hogy de legyél, tehát ilyen is volt. Volt olyan a főiskolán, hogy nagyon szarul éreztem magam, hogy ez nekem nem fog menni, és abba akartam hagyni. És akkor abban támogattak, hogy nehogy ott hagyjam a fősulit.

MM: Nehéz volt elszakadnod tőlük, a Felvidéktől?

TP: Nagyon! 15 éve vagyok itt, de Gútán vagyok otthon. Ott vagyok én Én. Nem akarok igazságtalan lenni, mert sokat köszönhetek Pestnek. A természet az, ami igazán hiányzik. Azért lakunk a Damjanich utcában, mert ott a liget, de azt se tudom igazán elfogadni, mert nem olyan természet, mint a Vág-parton, vagy a Duna-parton: amikor a kutyával kimentem, ott olyan jó volt. Hiányoznak az évszakok, az ember itt a városban nem éli meg az évszakokat, hogy tavasz, nyár, ősz, tél. Valahogy vidéken más, a tél, az tél volt, a tavasz tavasz.

MM: Amolyan kisvárosi alkat vagy?

TP: Kisvárosi, minél közelebb a természethez. Miután idekerültem Pestre, elkezdtem köszönni az embereknek. Ha már valakit egyszer láttam az utcán, vagy az utcában, ahol laktam, annak köszöntem. Néztek rám hülyén.

MM: A családoddal tartod a kapcsolatot?

TP: Persze, jönnek a premierre, én a nyarakat, amennyire tudom, otthon töltöm. Ott tudok föllélegezni, igazából pihenni. Fanninak és a gyerekeknek is nagyon jó kapcsolata a szüleimmel, imádnak ott lenni.

MM: Adamis Anna, a Képzelt riport szövegírója is Gútán született, te pedig a darabban a főszerepet játszod. Van még ehhez hasonló karmikus összefüggés a Felvidékkel?

TP: Gyerekként Kaszás Attila a példaképem volt. Aztán én is a Vígbe kerültem. De például nem tudtam, ki az a Marton László, amikor felvételiztem a főiskolára.

MM: Aztán volt időd megismerni.

TP: Na igen, Marton László volt a főiskolai tanárom, aztán itt volt igazgató, amikor ide szerződtem. Aztán 3 évre elmentem a Bárkába, de aztán csak itt kötöttem ki megint.

MM: Kialakul mentori kapcsolat például Forgáchcsal vagy Martonnal?

TP: Sőt, Forgáchcsal baráti kapcsolatba kerültem, ő volt az esküvői tanúm.

MM: A feleséged is színész?

TP: Nem. Az akart lenni, egy ideig a Nemzeti Színházban volt stúdiós. Az apukája színész, ebben nőtt föl, és úgy gondolta, hogy neki is ezzel kéne foglalkoznia, de aztán megszületett az első fiunk, és egyáltalán nem akart színész lenni. A gyógypedagógiára jelentkezett a Bárczy Gusztávra. Elvégzett egy évet, közben megszületett a 3. gyerekünk, úgyhogy most halasztott egy évet, de jövőre folytatja a Bárczyt. A gyógypedagógia az, ami nagyon érdekli. Ennek nagyon örülök, mert nekem nagyon fontos a családi háttér, legyen hova hazamennem, legyen egy biztonsági háló, az a család, és ez két színésszel nem tud így működni. Én mindig tudom, hogy a gyerekeket biztonságban hagyom otthon a feleségemmel.

MM: Volt már hogy kikérted az apósod, Csuja Imre véleményét egy-egy szereppel kapcsolatban?

TP: Igen. Meg szoktam kérdezni, ő hogy gondolja. Sokat beszélgetünk. Van egy jó nagy teraszunk, hajnalig szoktunk ott ezekről a dolgokról beszélgetni.

MM: Hogyan talál meg egy szerep, van beleszólásod abba, mit játszol?

TP:Abban nem tudsz dönteni, hogy mit kapsz. Az igazgatóság eldönti, mit játsszunk, a rendező vagy akar téged, vagy nem. Nincs apelláta.

MM:Emlékezetes szereped volt a Billy világa.

TP:Igen. A siket fiút játszani nagyon szerettem. Persze butaság azt állítani, hogy sérült embert jobb játszani, de az nagyon jó szerep volt.

MM:Szoktál kollégákat megnézni?

TP:Szeretnék megnézni kollégákat, de huszonötöket játszom, tehát 5 este lehet olyan élményem, hogy megfürdetem a kislányomat. El szoktam menni, odafigyelek, ha olyan van, hogy meg kell nézzem, de inkább a családomat választom abban a szűk időben, ami szabadidő.

MM:Viszed a gyerekeket a színházba?

TP:Lassan már eljön az ideje. Marci már 6 éves, nem akarom megfertőzni a színházzal, de neki is élmény.

Oszkárt először az Ötkert "színpadán" láttam, majd rádióban hallottam, szeptemberben pedig szintet léptem és egy hangulatos budai étterem teraszán beszélgettem vele. Már majdnem egy órája dumáltunk amolyan bevezetőként, közben meg is ebédeltünk amikor eszembe jutott bekapcsolni a diktafont. Egy dolgot azonnal megtanultam: Oszival csak kibiztosított diktafonnal lehet találkozni!

MM: Te mióta vagy Horváth Oszkár? Baseballsapkában születtél, és már az óvodában arra reflektáltál, hogy miért Che Guevara lett a jeled?
HO: A baseballsapkát rövidre zárnám, 83 óta Sugar Hillt meg Cool and the Ganget hallgattattak velem a szüleim. Az óvoda óta kísér, ellenben általános iskolás zenei fellépésről emlékszem olyanra, hogy valamit xilofonoznom kellett, de az elején elrontottam és közöltem a közönséggel,  hogy ezt én most elkezdeném elölről...Vagy amikor nyolcadikos koromban Janikovszkyt kellett előadnom, voltak olyanok az osztályban, akik rendelkeztek színpadi ambícióval és tök jók voltak, én pedig a fa vagy a bokor szerepére vállalkoztam.

MM: Talán A dzsungel könyvében szélesebb lett volna a botanikai skála.

HO: Janikovszky világában szűk volt az a skála, ezért egy apuka lettem, amivel elégedett voltam, mert megúsztam a szereplést. Zenei vonalon többször voltam színpadon, ott megszoktam a figyelmet, de például két éve Puzsér Robival elmentünk egy slam poetry estre fellépni és nagyon régen izgultam úgy, mint ott. Ugyanabban a teremben, ahol nem sokkal később saját stand up-esten 240 ember ült vagy állt, abban a helyzetben nem izgultam, mert a saját véleményed nem tudod elrontani, vagy ha el is rontod, ők azt nem tudják. A slam poetry olyan volt, mint a derült égből történelemfelelés. Arra nem emlékszem, hogy lamentáltam volna:miért Che Guevara a jelem az oviban. Az igazságérzetem viszont akkor is nagy volt. Ehhez jött egy figyelemzavar.

MM: Problémát jelentett ez később, mondjuk az általános iskolában?

HO: Nem voltam jó tanuló, de hetedik-nyolcadik környékén összekaptam magam, amikor közölték, hogyha nem hozom a kívánt eredményt, akkor abban az esetben sem vesznek fel, ha anyukám itt szült a kapuban és a te véreddel lett kifestve a tornaterem. Később ugyanez lett az egyetemmel kapcsolatban, viszont a Közgázon kitűnő voltam. Addigra eldöntöttem, hogy mi érdekel. Kis szarosként nem voltam tudatos.

MM: Mit jelentett a nagy igazságérzet?

HO: Ha megpróbáltak rám verni valamit vagy másra, amihez semmi közöm nem volt, akkor felemeltem a hangom és akár erőszakkal mentem neki a felnőtteknek. Ezt gimiben és egyetemen is folytattam. Ha jól emlékszem, a gimnáziumban két tanárt ütöttem meg, egyhez a furulyámat vágtam hozzá, brémai kung-fu stílusban. Utólag rájöttem, hogy a furulyás nem érdemelte meg, de a másik kettő erőszakos, gyerekverő tanár volt. Sok későbbi kétes életű és börtönbe kerülő osztály- és iskolatárs között én voltam az egyetlen, aki nem bírta elviselni, hogy csak azért mert gyerek vagyok, bárki basztat.

MM: Nehezen felejted el a konfliktusokat?

HO: Hogy mikor mi történt, jó, rossz értelemben, az megvan. De ha felejtésről és emlékezésről beszélünk, a filmes memóriám kimondottan fejlett, emlékszem mindenre, amit nyolc éves korom óta láttam, ha szükségem van ezekre a képkockákra, kigördülnek az emlékezetemből. De hogy nehezen felejtem-e el a konfliktusokat?...

MM: Félre ne érts, nem akarok egy házsártos frusztrált alaknak akarlak feltüntetni, de én emlékszem húsz év után is arra, hogy ki itta meg a kakaóm általános isiben.

HO: Nyugodtan emlegesd fel neki hetven évig.

MM: Ugye, hogy az sohasem évül el?

HO: Nem! És az sem, ha valaki megeszi a kakaós csigád közepét. Kérdezés nélkül. Ezekre nincs bocsánat. Ez az emlékezés tudatos is. Miért akarnám elfelejteni, ha valaki úgy viselkedett velem,  amit én nem érdemeltem meg? Annyi embert megismerek, annyi emberrel kerülök kapcsolatba... Kötelességem kiválogatni, kikkel teszek jót és aki ezt eljátszotta, azzal nincs dolgom. A munkában mindig ahhoz tartom magam, hogy aki megbízható és magas színvonalon dolgozik,azt ajánlani fogom. Nem gáncsolok el senkit. De a minőséget nagyra értékelem és támogatom.

MM: Érdekes, hogy szakmai szempontokat említesz, de a magánéletben mennyire vagy ilyen következetes?

HO: A konfliktusokat kifejezetten kerülöm. Nagyon kevés ember van akivel rosszban vagyok, gyorsan eldöntöm, ha szükséges változtatni a kapcsolati státuszon. Van, akivel nem beszélek többet, vagy elkönyvelem, hogy nem lesz olyan a kapcsolatunk, mint régen. De nem állok le vitázni, odébbállok. Annyi helyen eltölthetem az időmet, boldogságra és nyugalomra optimalizálódott életet élek, nem választok olyan ügyfelet, aki reggel hétkor felhív, hogy kilencre kell valami.

MM: Ritka manapság ilyen kiegyensúlyozott életről hallani.

HO: Sohasem kell azt mondanom, hogy „Thanks God, it's Friday”...

MM: Az életrajzod szerint digitális média szakember, zenész, blogger, stand up comedy előadó és rádiós műsorvezető.

HO: Kiragadtam párat.

MM: Egy közgázt elvégezni színtiszta tanulás, meg kell csinálni a kijelölt vizsgákat. A többi folyamat mennyi tanulás volt?

HO: Vegyük sorra.

MM: Ez a beszéd, csak poroszosan. Digitális média szakember?

HO: Azt nehéz volt megfogalmazni. Húsz éve csináltam az első weboldalam, nem honlapfejlesztéssel foglalkozom, hanem online kommunikációval, tíz-tizenkét éve. Kulturális, marketing területen, minden digitális kütyüre, amit konnektorba kell dugni.

MM: Online marketing? Sikerült Robival lebirkóznotok, hogy létezik-e ilyen tudomány.

HO: Szerinte ilyen nincs. Amúgy nem egy nagy ördöngösség. De rengetek mindent kell róla tudni,  ha szeretnél másoknak munkát adni, és végigvinni a saját terveid. Gyakran úgy érzem, hogyha valaki online marketing szakembernek nevezi magát, az csak elolvasott két blogot. Ezért nem szeretem ezt a kifejezést.

MM: Mi a helyzet a zenével? Ha épp nem furulyát hajítasz.

HO: Zenei általánost végeztem, ez nyilván nem tesz sokat hozzá, ezenkívül 89 óta csinálok számítógépen zenét. Azóta eltelt 26 év és nyugodtan nevezhetem magam zenei producernek, mert egy bezárt szobában a laptopomon bármilyen zenei hangzást létre tudok hozni a gitározást leszámítva. Amúgy van gitárom, de az nem annyira az én műfajom, tudatosan a komolyzene, a jazz és az elektronikus stílus területén portyázom. Utálom, amikor azt mondják, „mindenevő vagyok”; nekem létszükséglet, hogy minőségi zenét hallgassak, bár a country-n és az operetten kívül nincs olyan, amitől távol tartom magam.

MM: Számolod, hány műfajba kóstoltál bele?

HO: 20 féle műfajba, Amerikában 16 évesen még doboltam is!

MM: Mi a helyzet a bloggerkedéssel? Kicsit meglepett, amikor erről az oldaladról is megismertelek, inkább olyan verbális fickónak képzeltelek.

HO: Körülbelül 2007-től írok blogot, de most hogy belegondolok már 99-ben is blogot írtunk: írásokat tettünk fel egy honlapra úgy, hogy a legfrissebbek legyenek legfelül.

MM: Neked Robi jó barátod? Ha mondjuk szakít veled a barátnőd...

HO: Nem nagyon szokott barátnőm lenni. Három éve volt olyan, aki barátnő volt, az elmúlt két évben pedig két olyan, akik közel kerültek hozzám, közben volt N darab eset, amiből nem lett semmi. Ahhoz képest, hogy Robi a nagyobb cirkuszgép, ő általában párkapcsolatban él. Most az elmúlt évben nem, de általában van valaki az oldalán. Amúgy nem vagyunk Robival olyan alkatok,  akik a másiknak elpanaszolják a bánatukat, de szívesen meghallgatjuk más baját és segítünk, ahogy tudunk.

MM: Nálad ez alkati, hogy inkább magadban tartasz egy szerelmi csalódást?

HO: Apámtól azt láttam, hogy egyedül állt helyt, és a maga erejéből építkezett, én pedig követem őt ebben. Engem magzatpózban kell valakinek simogatnia, hogy megnyissam ezt a lelki csapot, az én szerepem kifelé teljesen más. De nem is baj ez. Otthon kiskiflizve filmet nézve egy másik Oszi van jelen. Robival amúgy kifejezetten barátok vagyunk, mintsem kollégák, nemrég óta, négy-öt éve ismerem, amikor a rádió cafés műsora véget ért. Egy nagyon régi barátom és zenésztársam megkereste, hogy a rádió után van-e kedve videóblogolni. Akkor elkezdtünk együtt videóblogot gyártani, fesztiválozni mentünk, közben összehaverkodtunk, amiből aztán barátság lett. Jól kiegészítjük egymást, mert én cinikus, bunkó és érzéketlen vagyok, ehhez hozzájön, hogy értelmes, gyorsan gondolkodó és vicces is. Ezt persze nem szép magadról mondani...

MM: Azt hogy cinikus, bunkó és érzéketlen vagy?

HO: Azok teljesen rendben vannak. Az utolsó három jelzőre gondolok. Ugyanakkor ezek a visszajelzések. De hogy szaporítsam még a jelzőket: történelmi kérdésekben kimondottan tájékozatlan vagyok, hajlamos a figyelmetlenségre, pedig nagyon oda kell figyelnem, mert körülbelül ötven embert segítek ahhoz hogy jó munkája legyen, amit élveznek és pénzt kapnak érte. Míg Robi egy nemzetért, egy országért, a világért vállal felelősséget

MM: Legalábbis az univerzumért.

HO: Az tök jó, hogy azt tanultuk, amit a másik gyűlöl. Nekem a történelemtanulás kudarcélményt okozott. Azt sem tudom mit csinálok kedden, nem hogy más mit csinált 1867-ben.

MM: Robi pedig olyan jól tudta, hogy más mit csinált 1867-ben, hogy történelemtanár lett.

HO: Így van. Persze szoktam történelmi kérdéseken gondolkodni: hogy mi lett volna, mondjuk ha 1500-ban élek. Akkor alighanem udvari bolond lettem volna.

MM: Szerintem élvezted is volna. Hiszen egy udvari bolondnak okosnak és viccesnek kellett lennie.

HO: Ha nem fejeznek le egy szar poénért, vállalható életpálya...

MM: Van számodra tabu a humorban?

HO: Nincs! Van aki egyszer azt mondta, hogy társaságban öt téma van, amit nem illik elővenni: a másik vallása, anyagi helyzete, egészsége, valakinek a halála, és a szexuális orientációja. Ezzel felsorolta az öt legviccesebb humorforrást. Ha ezek nem gyűlöletből, hanem önirónián át vannak megközelítve találóan, és egy létező társadalmi véleményt szólítanak meg, akkor azért fognak rajta nevetni az emberek, mert igaz. Rengeteg amerikai humortartalmat fogyasztok tv-ben, számtalan comedy clubban jártam, órákon át néztem a legviccesebb humoristákat. Itthon, ha valaki alávág a PC-nek, hogy gondolkodásra sarkalljon, könnyen egy pert kaphat a nyakába... Kint az HBO-n vastagon belefér, de még egy NBC-n is.

MM: Ha már médiamegjelenésről beszélsz, érezted már azt a Robival a rádióban, hogy két dumás nem fér meg egy stúdióban?

HO: Szerintem ő végig tudna beszélni egy teljes adást, kevésbé igényli az inputot, mint én. Azonban évek alatt arra jutottunk, illetve a visszajelzések is azt mutatják, hogy az én szövegeim akkor érvényesülnek, ha valamire reagálok, amit Robi mond. Brit tudósok szerint reakit alkat vagyok. Ha monologizálom, az nem annyira üt, kell mástól a hasadóanyag... Robinál szerintem a tartalmasság egy érzékeny terület: ha leül és tart egy három órás előadást, abban lesz elég tartalom, de a rádióban egy 37-42 perces műsorban, ha négy témát szeretnél átbeszélni, akkor 8-10 perces blokkokban kell gondolkodnod. Tök jó, hogy világosan látjuk, kinek mi az erőssége: még sosem volt olyan, hogy összevesztünk volna, legfeljebb műbalhé. Tiszteljük egymás munkáját. Amúgy sokan azt hiszik,  hogy Robi nem tud hallgatni, de ez nem igaz. Ha kifejtek valami tartalmasat, azt ő a legnagyobb csendben hallgatja, de ha „trollkodom”, vagy cinikus vagyok, ami persze nem áll messze tőlem, közbeavatkozik.

MM: Mire észbe kaptam, megválaszoltad a stand upról és a rádiózásról fel nem sem tett kérdéseim. Ha jól sejtem, befigyelt nálad egy plusz szerepkör, a zsűrizés a Ki-mit-tube-on. Lehet ez Robi hatása?

HO: Nem gondolom kritikusnak magam. Van véleményem, amit nem mindig mondok el, nem is feltétlenül üti meg azt a szintet, hogy azt érezzem: érdemes vele foglalkozni. Nekem fel kell magam paprikáznom ahhoz, hogy egyáltalán leírjak valamit, közben pedig ötpercenként történik olyan,  amire ha reflektálnék és valaki írná, akkor szívesen visszaolvasnám. A legtöbb dolog, amiről beszéltünk, megtalált engem, nem én akartam csinálni. A rádióba tuszkoltak, aztán kezdtem örömmel foglalkozni vele. Robi két éve felhívta a figyelmem, hogy ez mivel jár: szembesülni a mások véleményével. Az mondjuk már a blogon is volt.

MM: Mi volt a legmarkánsabb kulturális-szellemi stimuláló számodra?

HO: Az Egyesült Államok rengeteget adott. Amikor 16 évesen kint tanultam, az unokatesómnál laktam, és minden héten néztük a VH1-en a klasszikus téglafalas stand upos csávót. Azóta imádom.

MM: Mi az oka annak, hogy Mo-on egy bank színpadán szerepelnek a stand up comedy-sek, míg az USA-ban a téglafal üres?

HO: Az USA-ban az underground 400 millió undergroundja, nálunk pedig 10 millióé. Itt bizonyos műfajok, beleértve a mi műsorunkat, soha nem fognak annyi bevételt hozni, hogy vonzó életpálya legyen. Itt egy rapsztárnak haknik jutnak, kint nem az első kliphez kell Ferrarit kölcsön kérni. Kis ország vagyunk, sokkal kisebb lehetőségekkel.

MM: A Könyvhétre jelent meg Éles című regényed, amelyről rengeteg visszajelzést olvastam, többek szerint ez a kiforrott Potozky Laci. Tényleg ez a kiforrott te, vagy kikéred magadnak, mert még fiatal vagy, és még sokat változhatsz, fejlődhetsz?
PL: Szeretném azt hinni, hogy az Éles az eddigi legjobb könyvem, mert minden mostanáig felgyűlt tudásom és tapasztalatom benne van. És ami talán a legfontosabb: úgy érzem, végre ráleltem valami olyasmire, amit saját stílusnak nevezhetek. Persze ez nincs kőbe vésve, ki tudja, hová fogok változni még. Viszont hogy ez lenne életem fő műve? Három könyvet írtam eddig, én ezt szeretem a legjobban, ennyi. Kiderül majd, hogy miket és milyeneket írok még.

MM: Írtál számtalan újságcikket is.

PL: Azok nem fontosak, rég volt. Leginkább tudósítások, nem nagy etvaszok. De egyszer talán szeretnék majd valami komolyabb sajtóműfajt is kipróbálni: például a riportot.

MM: Van kedvenc újságírói műfajod?
PL: A tárcaírás mindig lenyűgözött, pontosan azért, mert én nem nagyon értek hozzá, és ámulatba ejt, hogy egyesek milyen könnyű kézzel művelik. A tárca olyan, mint a jó tejszínhab: könnyű, de kemény. Ezt pont Czinki Feri barátommal találtuk ki még a nyáron, útban a Vajdaság felé. Neki tavaly jelent meg a tárcakötete, szóval elég jól viszi, könnyűkézzel papírra vetett, igaz szövegek. Vagy ott van Darvasi László, aki szintén rendkívül otthonos a műfajban. A tárca egyelőre nem az én műfajom, de szeretném elsajátítani.
 
MM: Van olyan műfaj, amire Kalasnyikovval sem lehetne rávenni téged?


PL: A versírás. Nem azért, mert viszolygok tőle, hanem mert nincs tehetségem hozzá.

MM: Az Éles írása közben érezted, hogy ebből jó könyv lesz? Mennyire tudsz elfogulatlan lenni a saját szövegeiddel?

PL: Én az az alkat vagyok, aki szeretné azt hinni, hogy amit ír, az jó, de ez elég nehezen megy. Nem álszerénységből mondom ezt, anyám mesélte nemrég, hogy mindig is ilyen voltam. Az óvodában például húztam négy-öt vonalat, és már szaladtam is a félkész rajzzal Amálka nénihez, hogy jó ez így? Ugyanakkor eléggé maximalista is vagyok, ami nem a legjobb társítás ezzel a bizonytalansággal. Az Élest írva teljesen be voltam parázva, hogy el van szúrva ez az egész, és nem kevés lelki erőmbe került, hogy rávegyem magam, hogy először végigírjam, és csak utána szerkesszem, húzogassam. Addig dolgoztam a könyvön legjobb tudásom szerint, amíg el nem jutottam arra a pontra, hogy kész, vége, most már tényleg beleadtam apait-anyait, lesz, ami lesz, többet ne is lássam!

MM: A könyved minden betűjét ez határozta meg?
PL: Nem akarok álszerény lenni: van benne néhány rész, amikben nagyon biztos vagyok, és amik eléggé tetszenek. De összességében nem tudok nyugodt lenni annak kapcsán, amit írtam, egyszerűen csak az van, hogy nem tudtam már hozzátenni vagy elvenni belőle semmit, és ezért engedtem el. Mások írásairól tudok dicsérően, sőt rajongva is nyilatkozni, de magammal mindig kritikus leszek. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne örülnék, ha az olvasók vagy a kritika elismerően nyilatkozik arról, amit írtam, de az sincs, hogy annyira mazochista lennék, hogy többször újraolvassam a ledorongoló, esetenként rosszindulatú kritikákat. Nálam inkább az a helyzet, hogy van, akinek nagyon adok a véleményére, és kvázi követelem, hogy mondjon őszinte, akár negatív bírálatot a szövegeimről, mert abból tanulok és okosodok.
 
MM: Mi a célod a szövegeiddel?
PL: Hogy minél többen elolvassák őket. És ha lehet ilyet kívánni: hogy szeressék őket. Mind az olvasók, mind a kritika.
 
MM: Mert ha a kritikusok szeretik, akkor te is elhiszed, hogy jó az, amit írtál?
PL: Ez azért ennél bonyolultabb. A fenti válaszokból szerintem kiderül, hogy miért.
 
MM: Fura, hogy három könyv után is szükség van a bizonyosságra.
PL: Ez van. Mint említettem, már gyerekkoromban látszott, hogy nem teng túl bennem az alkotói önbizalom, ami nem is baj, nem szeretnék más lenni. Ez jó szerintem, így legalább nem szállok el magamtól. Vannak olyan túlságosan „határozott” szerzők, akik például nem tudnak, nem akarnak együttműködni a szerkesztőkkel. Nekem nagyon fontos volt, hogy Darvasi Ferivel dolgozzak, mert neki minden kritikája építő jellegű, észreveszi az apróságokat, együtt rezonál a szöveggel. És ugyanekkora élmény volt Gáll Attilával melózni az első novelláskötetemen, kvázi akkor tanultam meg írni, nagyon sokat tanultam az agyonpirosozott lapokból, a rengeteg kihúzott vagy átírásra kijelölt mondatból. Ugyanakkor az sem elhanyagolható szempont, hogy ezek az emberek az önbizalomhiányomat is kordában tudták tartani valamennyire, biztattak, ha épp arra volt szükségem.
 
MM: Egy szerkesztő olyan, mint egy jóbarát vagy mint egy gyóntatópap.
PL: Igen, nekem nagyon fontos a külső szem. A saját bőrömön kellett megtapasztalnom, még amikor elkezdtem írogatni, hogy volt olyan novella, ami zöldfülűként tetszett, aztán persze még az első novelláskötetemből is kimaradt, annyira gyenge volt. Lehet, pár év múlva az Élesről is ugyanezt fogom mondani. Az lenne a legnagyobb elégtétel, ha tudnék egy olyan könyvet írni, amiről öt, tíz, tizenöt év múlva is azt tudnám mondani: na, ez igen!
 
MM: Ez doppingolja az alkotói folyamatot vagy béklyózza?
PL: Az írásnak biztosan jót tesz, mert ad bizonyos kontrollt és öncenzúrát. Amikor valaki élőben odajön hozzám, és megdicséri az Élest, az nagyon jó érzés, ugyanakkor mindig bennem van picit a félsz, hogy vajon milyen hibákat szúrt ki a könyvben.
 
MM: Azt hittem, az írók önfeledten kávéznak, süteménybe harapnak, és nagyon boldogok, ha megdicsérik a könyvüket.
PL: Ez a kávéházi író nagyon polgári vonal, és kissé modoros is számomra. Én inkább a Hajnóczy-Tar Sándor vonalat érzem közel magamhoz. Inkább a kocsmafüst, mint a kávéházi kandeláberek fénye, inkább pultnál kiszolgálás, mint elegáns pincérek. A mélyről jövő, mocsokban mártózott figurák a szimpatikusak.
 
MM: Ha jól tudom, Ernest Hemingway-t nagyon kedveled, ő pedig inkább oroszlánhúst harapott.
PL: Őt tényleg nagyon szeretem íróként, de mint  emberre egyáltalán nem tudok felnézni rá. Ez az egész vadászósdi, meg ahogyan a nőkkel bánt… Barbár volt na, de jól írt.

MM: Talán ő volt a 20. század egyik leginkább sikert szomjazó írója. Te is vágysz a sikerre?
PL: Álszerénység lenne azt mondani, hogy nem. De én inkább megbecsültséget szeretnék, mint sikert. Hogy az emberek szerint jó legyen, amit csinálok, hogy számomra fontos szaktekintélyek rábólintsanak a munkásságomra. Olyan életperiódusban kezdtem el írni, amikor kiürültek a mindennapjaim, és szükségem volt valamire, amivel tudom bizonyítani, hogy én is vagyok valaki, mind magamnak, mind másoknak.

MM: Mielőtt elkezdtél írni, sokat olvastál?
PL: Abszolút nem! Nem is érdekelt az irodalom. De amikor részegen tántorogtam hazafelé Kolozsváron elsőéves pszichológus-hallgatóként, eszembe jutottak olyan mondatok, amiket be kellett írnom a telefonomba. Akkoriban már tényleg volt bennem valami, ami mindenképp utat akart találni a felszín felé, csak még nem tudtam, hogy mi az.
 
MM: Az Élesben is feltűnik a pszichológia szak. Mennyi empirikus elemet emeltél bele  a múltadból?
PL: Én úgy írok, hogy felszeletelem a saját jellememet, és megvizsgálom, mit találok ezekben a kis fragmentumokban, aztán ezeket felnagyítom, átgyúrom. Egy közepes féltékenységre való hajlamból én beteges féltékenységet gyártok, a lobbanékonyságból pedig labilis, agresszív pszichét. Emellett jó pár velem megtörtént momentumot is beemeltem a cselekménye, leginkább azokba a részekbe, amelyekben a bulizásokról meg a különböző marhulásokról írok, lásd iszogatás a vonaton, a Bástya nevű kocsma szétverése stb. Van, hogy megkérdezik tőlem az olvasók, mi igaz a könyvből, mi történt meg velem is, merthogy ez vagy az nagyon ismerős számukra.

MM: Kell válaszolnod? Egy bűvész sem fedi fel a titkait. Volt problémád ebből?
PL: Problémám nem volt, csak megesett, hogy valaki magára ismert, vagy legalábbis azt hitte. Nem mindenki díjazza, ha fikciót gyártanak az életéből, még ha ezt rajta kívül senki sem veszi észre. Intenzív egyetemi évek voltak...

MM: Voltaképpen mit kerestél a pszichológián? Pszichológus szerettél volna lenni?
PL: Nem tudom.

MM: Magadon akartál segíteni?
PL: Nem szoktam magamtól idézni, de van az Élesben egy idevágó rész, miszerint a pszichológia szak azoknak az embereknek a gyülekezete, akiknek tízszer nagyobb problémáik vannak, mint jövendőbéli pácienseiknek együttvéve. Kolozsváron se volt más a helyzet, kemény társaság jött össze. Volt köztünk lájtos szociopata, borderline-szindrómás, mindenféle személyiségzavar, depresszió, én…

MM: Miért hagytad ott egy év után?
PL: Gyenge volt az oktatás, átgondolatlan. Például a freudi iskoláról, ami megalapozta a modern pszichológiát, kijelentették, hogy az már nem valid, de azért tanuljál meg ötven oldalt róla. Meg hogy az álmok nem számítanak, stb. Akkor kezdett nekem bűzleni a dolog, amikor ment ez a matekpszichó, azazhogy minden viselkedést egyenletekkel meg képletekkel le lehet írni. Valahogy azt éreztem, hogy gépként kell tekinteni az emberi lélekre, ami nekem abszolút nem fekszik.

MM: Viharos szakítás volt az egyetemmel?
PL: Dehogyis. Nem csaptam be magam mögött az ajtót. Fogtam a cuccom, és egyszerűen elmentem. Apám javaslatára iratkoztam be az újságírásra, merthogy ő állítólag megérezte, hogy van íráskészségem. Fogalmam sincs, hogyan, mert semmi jelét nem adtam ennek. Vegytiszta szülői intuíció.
 
MM: Mit csináltál írás helyett?
PL: Basszusgitároztam, számítógépen játszottam. Magasról tettem az olvasásra is.
 
MM: Meg lehet szellőztetni az olvasóknak, hogy most épp min dolgozol?
PL: A Móricz-ösztöndíjra kell teljesíteni, de az simán megy, nem gond, összehozok pár novellát, meglesz a vállalt penzum. De ha tényleg komolyan nekilátok ismét, akkor regényt szeretnék írni. Nekem ez a kedvenc műfajom. Hiába, hogy jóval macerásabb, mint a novella, megéri. Van egy tervem, ami mindenképpen merengősebb és lassabb lesz, mint az Éles. Viszont ugyanolyan szomorú, vagy talán méginkább.

MM: Szeretsz írni?
PL: Nem. Nehezen ülök neki, tele bizonytalansággal. Ez munka. Az inspiráció nekem általában nem írás közben jön, hanem az utcán vagy a nap bármely pillanatában. Ilyenkor a telefonomba szoktam jegyzetelni, és elképzelem, milyen jó lesz ezt megírni. Aztán, amikor neki kell ülni, már kisebb a lelkesedés. Az írásban az a jó, hogy be lehet fejezni. Semmi sem adja meg számomra úgy a jól végzett munka örömét, mint egy végigírt és rendesen megszerkesztett szöveg.

MM: Mi a munkamódszered? Fix időt a billentyűzet előtt töltesz, függetlenül attól, hogy tíz szó vagy 1300 lesz az eredménye?
PL: A prózaírást komolyan kell venni, segg kell hozzá. Ha egyszer ráveszem magam, akkor írok keményen. Nem időre, hanem karakterszámra dolgozom, mindig kitalálok egy napi penzumot, és azt foggal és körömmel igyekszem betartani. Így született négy hónap alatt az Éles is.

MM: Rosszul érzed magad, ha nem teljesíted az önmagad számára kreált elvárást?
PL: Ha megbeszélem magammal, hogy ma nem csinálok semmit, akkor nem. Nem kell föltétlenül olvasni, szerkeszteni, van, hogy elég csak Youtube-ozni, Facebookozni. A dögséget és a lustaságot is ugyanolyan komolyan kell venni, mint írást.

Kadarkai Endre az MTV-ben lépett először a média bűvkörébe, utána létrehozta az Arckép nevű brandet, amelyben mély beszélgetéseket folytat hazánk híres és tehetséges tagjaival. Ma az Echo tv riportere.

MM: Hogyha pontosak az ismereteim, hat évet dolgoztál a Napkeltében, ahol a legkülönbözőbb feladatokat láttad el. Ez a hat év az Arckép előtt ösvény volt vagy tranzit?

KE: Ha nincs Napkelte, akkor nem lett volna Arckép sem, ilyenformán minden egymásra épült. Gladiátorképzőnek hívták, ahol szigorú szabályok mentén, mindent meg lehetett tanulni. Én a nulláról indultam.

MM: Lóti-futi voltál?

KE: De bekérdezett kolléga úr! Szerintem az nem, a Riporter kerestetik után kerültem oda, az első év a helykeresésről szólt, és ahogy telt az idő, úgy születtek egyre hosszabb anyagaim, interjúim. Voltaképpen felépítettek. A gyakorlatban semmit nem tudtam a televíziózásról, és ott minden műfajával megismerkedhettem. A vetélkedő előtt 18 évesen még csak tv- stúdióban sem jártam. Hálás vagyok az ott töltött évekért.  

MM: Az Arckép ötlete ennek az időszaknak a végén született?

KE: Abszolút a végén, 2009-ben a műsor kurtán-furcsán megszűnt, az MTV akkori vezetése egy érvényes szerződést mondott fel egyoldalúan. Ezt követően nem igazán tudtuk a kollegákkal, hogy mihez kezdjünk. Ők voltak olyan rendesek, hogy azt mondták: szívesen csinálnának velem olyasmit, amihez kedvem lenne. Vagyis támogatnák munkájukkal egy, a személyiségemhez igazított, tetszőleges műsorsorozat elkészítését. Istenigazából csak egy dolog érdekel a televíziózásból, az pedig, hogy érdekes és ismert emberekkel beszélgessek kamerák előtt.

MM: Úgy fogalmazol, hogy érdekes és ismert emberekkel szerettél volna beszélni, de én hozzátenném harmadiknak, hogy tehetségesekkel. Nekem úgy tűnik, hogy a tehetség valamiféle misztérium, bűvölet számodra.

KE:  A tehetség, az szexi. Nagyon érdekel a természetrajza. Szorgalommal csiszolható-e, vagy mennyiben váltható ki?  Én rajongó típus vagyok. Ami elbűvöl, azért olvadozom, és egy tehetséges emberért a legkönnyebb szerintem rajongani.

MM: Mennyit tanultál önmagadról azáltal, hogy másokkal beszélgettél?

KE: Nagyon sokat. Rengeteget! Már csak azért is, mert elképesztően sokat kell készülni, van, akiről több száz oldalt olvasok el, és ennek csak egy töredéke kerül felszínre a beszélgetés során. Értékes, sikeres emberekről lévén szó, sommás bölcsességeket, megoldó-képleteket tanultam. Majdnem mindenkinek az életében van valamilyen nehezék, gátló tényező, amit akár nevezhetünk frusztrációnak is. Van, aki összeférhetetlen, vagy gyermekkora feldolgozhatatlanságát hurcolja magával, akad, akit beteges maximalizmusa vagy az ego folyton kikandikáló ördöge béklyóz, de beszélgettem olyannal is, akit az önsajnálat vet minduntalan vissza.  Engem igazából a fordulópontok érdekelnek az életben. Azoknak felismerése, az arra adott válaszok, illetve az azokkal való élni tudás képessége. Miért merték ekkor meglépni? Mitől gyávultak el? Hogy volt merszük szabadnak lenni, és a saját útjukat járni? Kijelölt-e az út, vagy az esetleges szerencsétlen reflexek tökéletesen el tudják azt szúrni?    

MM: Volt olyan, hogy túlkészültél valamelyik interjúalanyodból, vagy nincs olyan hogy túlkészülés?

KE: Olyan értelemben van túlkészülés, amikor be akarod mutatni, hogy mennyire felkészült vagy. Klasszikus gyermekbetegség. Én sokáig az iskolapéldáját hoztam ennek. Fel kell készülni, de nem kell elbűvölni az alanyt és a nézőt, hogy Te mennyire elmondhatatlanul és zavarba ejtően felkészült vagy.

MM: Mielőtt bekapcsol a kamera, mennyire határozottan jelölöd ki a beszélgetés ösvényét?

KE: Szerintem az a jó interjú, amikor elképzeled, milyen lesz, fel is építed, de ezzel párhuzamosan reagálsz is arra, ami történik, és hagyod magad vinni. Spontánul játszani egy kottából. A jó riporter egy mellékes félmondatot úgy bont ki, hogy az abból létrejövő 15 perc az interjú legértékesebb része lehet. Viszont,  ha elmész a mellett a félmondat mellett, akkor alkalmasint kihuny a tűz, elhal a téma.

MM: Mennyire vagy hajlandó belenyúlni az interjúalanyodba, hogy az a félmondat a világra jöjjön?

KE: Szilágyi János szerint meg lehet kérdezni bármit gondolkodás nélkül, én nagyon gyáva ember voltam. Beszélgettem olyan jeles színésszel, akinél elhatároztam, hogy finoman szóba hozom élete tragédiáját, nevezetesen a fia öngyilkosságát. Érintettük is, de az utolsó pillanatban mégsem mertem megkérdezni. Számtalan ütőkártyát nem használtam ki.

MM: Ezeket szégyelled?

KE: Sajnálom. Ma már kijátszanám. Mindent meg lehet kérdezni, a kérdés, hogy miként kérdezed meg. Valószínűleg féltem - lévén hogy ennek a sorozatnak az első százhúsz része egy kis televízióban készült - hogy elvesztem a jóindulatukat. Pláne úgy, hogy ők gyakoroltak kegyet azzal, hogy eljöttek egy szerényebb hatósugarú helyre. Ezek után hozzam őket kellemetlen helyzetbe?  Pedig mindent meg kell kérdezni, persze nem modortalanul. Ahhoz tartottam magam, hogy olyanról kérdezem, amiről korábban már legalább érintőlegesen beszélt.

MM: Ha ezt az elvet követed, nincs meg annak a veszélye, hogy nem tud meg a néző újdonságokat?

KE: Szerintem 50 beszélgetés után javarészt olyan interjúk születtek, ahol olyan aspektusokat jártunk körbe mélyebben, ahogy eladdig kevésbé. Nem reprodukálni kell a korábbiakat. Egyszer egy nagyon ismert orvos egy vidéki lapban másfél mondatot mondott arról, hogy ő kezelte a nagybeteg édesanyját, majd ő is búcsúztatta el. Nálam 10 percet mesélt arról, hogy milyen volt lecsukni a szemét az édesanyjának. Annak elmesélhetetlen, szürreális, végtelenül fájdalmas misztériumáról. Ezeknél a másfél mondatoknál kell felmérni, hogy milyen mélyre lehet ásni, mennyire szabad és kell tovább bontani a szálakat. Meddig mehetsz el a jó ízlés, az alany viszonyulása és az emberi tapintat határkövei mentén. Engem ebben a világban más nem nagyon érdekel, csak az ember. Én egy tájtól vagy egy festménytől nagyon ritkán esem hasra, az emberi mozgatórugók nyűgöznek le.

MM: Több Arckép során éreztem, hogy megszereted az interjúalanyaid. Nem halsz bele egy picit a beszélgetések végébe?

KE: Nem, ez munka. Nagyon szeretek beszélgetni, akár idegenekkel is. Buszon, utcán, étteremben. Persze, szeretem az interjúalanyaim, azt gondolom, hogy ilyen terjedelemben, mélységben csak olyannal lehet beszélni, aki valamilyen izgalmat kivált belőled. Ha egy fiatal színésznővel beszélsz, azon túl, hogy megragad a tehetsége, kell, hogy legyen valami szikra, bűvöljön el, nyerjen meg. Ha téged megnyer, akkor a nézőt is megnyerheti. Persze neked nem az a dolgod hogy megalkosd az ő szobrát, hanem hogy megmutasd, milyen. Én azokkal tudok igazán jót beszélgetni, akik hatnak rám.

MM: Bárdos András megdicsérte a felkészültséged, amire te azt válaszoltad, hogy egy buszsofőrnek sem jár dicséret azért, mert tudja az útvonalat. Ez teljesen szívből jött, vagy volt benne némi álszerénység is?

KE: Is-is. Ebben benne van a kritika is, hogy más ezt miért nem képes megtenni. Tényleg azt gondolom, hogy ez a minimum. Ez lenne a minimum. Velem készült már úgy interjú, hogy meggyőződésem: a kérdező pusztán a nevemet és esetleg a szakmámat tudta. Nem mintha kötelező olvasmány lennék, de ha leülsz valakivel beszélni, tudd, hogy a másik mit csinál. Ha szerepelsz a nyilvánosság előtt,  akkor legyél bizonyos szintig felkészült.

MM: Te szeretsz szerepelni?

KE: Imádok. Ha nem szeretnék szerepelni, akkor elmentem volna, mondjuk könyvtárosnak.

MM: Vagy annyira exhibicionista, mint egy színész?

KE: Még jobban!

MM: Kinek akarsz imponálni? Magadnak vagy másoknak?

KE: Magamnak. Mindenkinek. A nőknek. Azt hiszem, egy férfi végső soron a majdnem mindent a nőkért csinál. Jószerivel mindenkinek imponálni akarok. A szakmának, az elismert moguloknak. Sokáig úgy éltem, hogy nem viseltem el, ha valaki nem szeret. Ma már azt gondolom, hogy akit közel engedek magamhoz, az szeret. Legalábbis nem tudok olyanról, aki nem távolról, mendemondák alapján ismer, és ne komázna. Nem azért van, mert olyan csodálatos ember vagyok, csak nem vagyok egy gonosz, összeférhetetlen pali. Most már elsősorban magamnak akarok megfelelni, és annak a három-négy embernek, akik közel vannak hozzám.

MM: Ha már a műsor neve: Arckép, mennyire figyeled a beszélgetőtársaid arcát, testbeszédét?

KE: Figyelem mindkettőt. Jól olvasok az emberekben. Ebben a hivatásban ez elengedhetetlen. Viszont őszintén remélem, hogy nem kezd az interjú abba az irányba menni, hogy a saját bálványomat faragom.

MM: Szerintem inkább önarcképet festesz.

KE: Az vállalható.

MM: Inkább előny vagy hátrány az életedben, hogy jól olvasol az emberekben?

KE: Szenzitív, sőt, azt lehet mondani, hogy hiper érzékeny vagyok. Ez baromi jó és rettenetes egyszerre. Szakmailag előny, a magánéletben gyötrelmes. Sokkal több mindent veszek észre egy emberi kapcsolatban, mint egy átlagember, de csak a töredékét adom a világ tudtára, hogy észrevettem. Ebből következően sajnos folyton agyalok, bár a legutóbbi időkben ebben hallatlanul sokat fejlődtem.    

MM: Mennyire tartasz ott, ahol tartani szeretnél?

KE: Általában véve elégedett vagyok, semmi okom a panaszra. Jóllehet tarthatnék előbbre is, lévén hogy 30 éves vagyok, és a tévézés a fiatalemberek sportja. Volt olyan lehetőség, ami mellett elmentem, de egyáltalán nem kesergek.

MM: Én a mellett nem tudok elmenni, hogy üres a poharad.

KE: Ezen csak egy újabb pohár sör segíthet.

MM: Van valamilyen különleges oka annak, hogy sört iszol?

KE: Szeretem a sört.

MM: Lehet, hogy van kapcsolat a sör és az interjúkészítés között. Vajon Hrabal jó interjúkat készített?

KE: Az biztos, hogy jobb könyveket írt, mint én.

MM: Mióta foglalkozol írással?

KE: Túlzás, hogy foglalkozom, hályogkovács módjára művelem. Belefogtam egy regény megírásába. Pár évvel ezelőtt néhányan elkezdtek azzal birizgálni, hogy nekem írnom kéne. Nem volt önbizalmam hozzá. Aztán tudatosan vagy tudat alatt elkezdtem temetni a szépírói ambícióim.

MM: Mennyi szépirodalmi ambíciót temettél? Tömegsírnyit?

KE: Mondhatjuk. Én nagyon szerettem írni, csak nem éreztem magam elég tehetségesnek hozzá, persze táblás tüntetés sem volt azért, hogy írjak. A hozzáértők azt tanácsolták, hogy egy engem igazán foglalkoztató történetet gyúrjak irodalmi anyaggá. Megvan a sztori, úgy hiszem, hogy annak cselekménye, tanulsága könyvbe kívánkozik. Így rászántam magam, de óvatos duhajként elsőre csak 5-10 oldalt írtam meg belőle. Írástudó ismerőseimnek megmutattam, akik egyértelműen biztattak, következésképpen nagy erőkkel belevágtam. Most ezen dolgozom, amit nagyon élvezek, remekül haladok, talán lesz is belőle valami. Fenemód élvezem ennek a misztériumát, papírra vetni egy férfi és nő között végbement történet nehézségeit, epizódjait. A legnagyobb veszély, hogy rálépek az olcsó, banális, hatásvadász mesélés, ha úgy tetszik a giccs csalogató útjára. Aztán néha azt sejtem, hogy túlírom, cukrozom a mézet. Baromi érdekes folyamat regényt írni. Halkan megjegyzem, hogy néhány ihletett momentumban azt érzem, hogy egy elvetélt szépírót rejtegetek magamban. Nagy pillanat lenne, ha megjelenne. Mindenekfelett magamnak, de persze, kíváncsi lennék a visszajelzésekre is. Ha mindenki, száz emberből száz azt mondaná, hogy mindez nem több egy Csók és könny stílusú fércműnél, az sem nem ütne ki, hiszen ez pusztán kaland az irodalomban.

MM: Ha választhatnál, hogy a világ legjobb interjúkészítője vagy legjobb írója lehetnél, melyiket választanád?

KE: Egyértelműen a világ legjobb írója lennék. Tulajdonképpen az interjúkészítés micsoda? Tiszavirág életű dolog, kell hozzá tehetség, de az nem összemérhető egy Tolsztoj, vagy Márai formátumú író kvalitásaival. A jó televíziós interjúhoz elsősorban empátia kell, jó kommunikációs készség, átütő személyiség, rutin és sok tanulás. Ennyi. Az írás az viszont valami.

MM: Ha így patikamérlegen ismered a riporter felépítését, mi az írás képlete?

KE: Nem tudom, a magam fejem után írok, de akik olvasták, azt mondják hat. Számomra ez például nem kevés, Abban bízom, hogy irodalmi értékekkel is bír. Nem tudom a titkot, van, aki leül, ír három sort és a katartikus hatáson felül úgy érzed, rajzgörbével van megalkotva minden  s betű. Aztán van, akitől három oldalt olvasol el, és kopog, csikorog, nem működik valamiért. Nulla kötetes íróként nem kezdenék erről magabiztosan okoskodni.

MM: Mesélsz a készülő regényedről?

KE: Nem szívesen. Úgy tartják, hogy a még le nem forgatott filmről, el nem hált szerelemről, meg nem írt könyvről felesleges beszélni. Úgyszólván egy szerelmi történet, bár abban bízom, hogy a szimpla, érzelmes történetmesésen túl bír hozzáadott értékkel. Borókai Zsófia és Karácsonyi Marcell fordulatos találkozása, kettejük kölcsönhatása a férfi szemszögéből líraian elmesélve. Dino Buzatti: Egy szerelem története című könyvén kívül nem sok hasonló, kizárólag férfiaspektusból íródott megrázó szerelemről szóló könyvvel találkoztam.  A profik szerint a kész termék előtt nem szabad címet adni egy könyvnek. Egyelőre Selyem az élet munkacímen fut.                 

MM: Nagyon bántana, ha azt mondanám, hogy nem biztos, hogy létezik olyan, hogy tehetség, hanem fanatikus akarat és pár marék affinitás a képlet?

KE: Az élet olyan, mint a lakmuszpapír, hihetetlen erősen adja vissza, hogy mit érsz. Ilyen, olyan, amolyan minőségedben. Azt fel tudod mérni. Mekkora a kereslet rád. Kitartás nélkül a tehetség olyan, mint egy nőnek a külseje, önmagában nem sokat ér. Még a legmívesebb parfüm is illékony. A televízióhoz öt százalék tehetség kell, 95 % szorgalom és tanulni vágyás, de ha nincs meg az-az öt, akkor semmire nem mégy. Én azt hiszem szorgalmas voltam, elképesztően sok beszélgetést elemeztem, jegyzeteltem ki. Rengeteget tanulok, mindmáig.

MM: Mintha a tehetség, de főleg az önmegvalósítás lenne a 21.század vezényszava.

KE: Ez a folyamat korán, középiskolában kezdődik. Minden fiú próbál kitörni valamivel. Ahogy a tehetség, úgy a kiemeltség is szexi. Ezt valahogy ösztönösen érezzük. Éppen ezért, van, aki színjátszó-körben nyüzsög, más a focicsapat kapitánya lesz, aztán van, aki monomániásan gyúrni kezd, és akad, aki az okosságával akar kitűnni. Próbálunk például imponálni a másik nemnek. Viszont ne higgyük, hogy a tv-s jelenlét, az valami különleges adottság, sőt. Egy pék által megsütött elsőrangú cipó, legalább ugyanennyi szakértelmet kíván. Csak előbbi munkáját fényesebb lángcsóva követi.   

MM: Mindenkit fűt a becsvágy?

KE: Szinte mindenkit, csak van, aki nem vallja be.

MM: Mi volt jobb érzés, megálmodni és megtervezni az Arcképet, vagy kézben tartani a hús-vér branded.

KE: Van egy román dráma. Egy halászról szól, aki egy zöld ládára vágyik, azért fohászkodik Istenhez, ez a fixa ideája. A dráma legvégén Isten küld neki egy zöld ládát. A néző végigszenvedi vele minden gyötrelmét, sóvárgását, már szinte ő maga is akarja a zöld ládát. Amikor a halász a darab végén megkapja, felnéz, és azt mondja: ez nem olyan zöld! Ha az ember valamire vágyik, és az bekövetkezik, rendszerint csalódik, mert beteljesülésében nem lehet olyan, mint az ábrándjaiban. Baromi jó érzés, hogy valamilyen szintű ismertséget, népszerűséget magamra szedtem, plusz rutint, magabiztosságot. Már az is boldogság, hogy nem néztem be ezt az álmot, s nem vagyok egy kutyaütő.

MM: Családi közegedben hogyan viszonyulnak a sikereidhez? Szoktad hallani az „én már 20 éve is tudtam” kezdetű mondatot?

KE: Nem. Végtelenül exhibicionista gyerek voltam, elég jól utánzok hangokat. Mindenféle társaságban, kirándulásokon a Besenyő családtól, Orbán Viktorig, szegény Hankiss Elemértől, Friderikuszig általában valakit parodizálva szórakoztattam a körülöttem lévőket. Intellektuális fiú voltam, de szakadatlanul produkáltam magam.   

MM: Bohóc voltál?

KE: Teljes mértékben! Harminc éves koromra terhes is lett a piros orr. Nagy társasági életet élek, és mindjobban szeretek komolyabb hangütésben is beszélgetni egy pubban. Ha hazamegyek, családi körben nem díszítik a szobromat. Nem is lenne indokolt, meg furcsa is lenne. Remélem, hogy egy kicsit büszkék rám, és nem szégyellnek.

MM: Gondolkodtál azon, milyen lennél, ha egy olyan családban nősz fel, ahol mindenki szerepel, és egy családi ebéd felér egy Johnny Cartson show-val?

KE: Sokat gondolkodom azon, hogy milyen lennék, ha feketének vagy cigánynak születek, hogyan alakul az életem, ha köpcös vagy elképesztően jóképű gyerek lennék. Az életben majdnem minden úgy van jól, ahogy van. Valahogy kiegyenlítődnek a dolgok. Nagy Bandó mondta egy interjúban, hogy az ember már tizenévesen érzi, hogy mennyit ér. Nekem azt hiszem, valamiféle zsenitudatom volt. Nem úgy, mint Einsteinnek, de meg voltam győződve, hogy valami elképesztően nagy formátumú figura vagyok. Aztán persze az élet felhívja a figyelmed, hogy nem a te fenekedből süt a Nap. Ha észnél vagy, hamar leszámolsz az öntelt tévképzeteiddel. Másrészt olyan is volt, hogy a fejembe vettem, hogy szakmailag a legnagyobb jóindulattal is csak középszerű vagyok, és nem kéne ezt erőltetni.

MM: Na de hány olyan történetet hallani, hogy valakit elutasítottak ötször, de nem adta fel, és hatodjára átverekedte magát.

KE: Mély meggyőződésem, hogyha valami izzadságszagú, az nem jó. Az igaz dolgokat nem kell magyarázni. Ha valakit hatszor utasítanak el, egyszersmind elismerik, hogy nem tehetségtelen, akkor az feltehetőleg még nincs kész rá. Haumann azt hiszem, hatszor próbálkozott a színművészetin.

MM: Van még olyan, ami nagyon foglalkoztat mostanság?

KE: Egyre többet gondolkodom azon, hogy milyen leszek, hogyha egyszer születik gyerekem. Na, abban van felelősség és egyszersmind teljeség. Az esetleges apai minőségem összehasonlíthatatlanul jobban érdekel, mint hogy milyen riporter leszek öt-hat év múlva.  Egyébként a nevelésben, és ahhoz, hogy egészséges lelkű, nyitott, stramm felnőtt legyen valakiből, szerintem három szempont az igazán meghatározó. Ezek nem feltétlenül saját gondolatok, inkább tapasztalatok. Mindenekelőtt szeretni kell a gyereket, elmondhatatlanul és felétlenül. Ezt nem is kell magyarázni. Másodízben, mindig azt kell vele éreztetni, hogy bármit is csinál, akármekkora baromságot, én mindig minden körülmények között ott leszek mögötte. A harmadik pedig, hogy önbizalmat kell belé nevelni. Az fél siker. Azt kell táplálni, hogy értékes.

MM: Ha már minden ilyen szépen a helyére került, végezetül hadd kérdezzem meg, hogy van e valamilyen jó sztorid a mentateával, kapcsolódott-e hozzád az életedben?

KE: Soha, de legközelebb ihatunk mentateát. Ha olyan finom, mint a sör…

MM: Esetleg valamilyen cseh mentasört kikeverünk.

KE: Azért ne csináljunk belőlem alkoholistát! A sportról mondják, hogy sohasem késő elkezdeni, hátha megszeretem a mentát..

MM: Látod, élhetsz még egy mentateával teli életet!