Kadarkai Endre az MTV-ben lépett először a média bűvkörébe, utána létrehozta az Arckép nevű brandet, amelyben mély beszélgetéseket folytat hazánk híres és tehetséges tagjaival. Ma az Echo tv riportere.

MM: Hogyha pontosak az ismereteim, hat évet dolgoztál a Napkeltében, ahol a legkülönbözőbb feladatokat láttad el. Ez a hat év az Arckép előtt ösvény volt vagy tranzit?

KE: Ha nincs Napkelte, akkor nem lett volna Arckép sem, ilyenformán minden egymásra épült. Gladiátorképzőnek hívták, ahol szigorú szabályok mentén, mindent meg lehetett tanulni. Én a nulláról indultam.

MM: Lóti-futi voltál?

KE: De bekérdezett kolléga úr! Szerintem az nem, a Riporter kerestetik után kerültem oda, az első év a helykeresésről szólt, és ahogy telt az idő, úgy születtek egyre hosszabb anyagaim, interjúim. Voltaképpen felépítettek. A gyakorlatban semmit nem tudtam a televíziózásról, és ott minden műfajával megismerkedhettem. A vetélkedő előtt 18 évesen még csak tv- stúdióban sem jártam. Hálás vagyok az ott töltött évekért.  

MM: Az Arckép ötlete ennek az időszaknak a végén született?

KE: Abszolút a végén, 2009-ben a műsor kurtán-furcsán megszűnt, az MTV akkori vezetése egy érvényes szerződést mondott fel egyoldalúan. Ezt követően nem igazán tudtuk a kollegákkal, hogy mihez kezdjünk. Ők voltak olyan rendesek, hogy azt mondták: szívesen csinálnának velem olyasmit, amihez kedvem lenne. Vagyis támogatnák munkájukkal egy, a személyiségemhez igazított, tetszőleges műsorsorozat elkészítését. Istenigazából csak egy dolog érdekel a televíziózásból, az pedig, hogy érdekes és ismert emberekkel beszélgessek kamerák előtt.

MM: Úgy fogalmazol, hogy érdekes és ismert emberekkel szerettél volna beszélni, de én hozzátenném harmadiknak, hogy tehetségesekkel. Nekem úgy tűnik, hogy a tehetség valamiféle misztérium, bűvölet számodra.

KE:  A tehetség, az szexi. Nagyon érdekel a természetrajza. Szorgalommal csiszolható-e, vagy mennyiben váltható ki?  Én rajongó típus vagyok. Ami elbűvöl, azért olvadozom, és egy tehetséges emberért a legkönnyebb szerintem rajongani.

MM: Mennyit tanultál önmagadról azáltal, hogy másokkal beszélgettél?

KE: Nagyon sokat. Rengeteget! Már csak azért is, mert elképesztően sokat kell készülni, van, akiről több száz oldalt olvasok el, és ennek csak egy töredéke kerül felszínre a beszélgetés során. Értékes, sikeres emberekről lévén szó, sommás bölcsességeket, megoldó-képleteket tanultam. Majdnem mindenkinek az életében van valamilyen nehezék, gátló tényező, amit akár nevezhetünk frusztrációnak is. Van, aki összeférhetetlen, vagy gyermekkora feldolgozhatatlanságát hurcolja magával, akad, akit beteges maximalizmusa vagy az ego folyton kikandikáló ördöge béklyóz, de beszélgettem olyannal is, akit az önsajnálat vet minduntalan vissza.  Engem igazából a fordulópontok érdekelnek az életben. Azoknak felismerése, az arra adott válaszok, illetve az azokkal való élni tudás képessége. Miért merték ekkor meglépni? Mitől gyávultak el? Hogy volt merszük szabadnak lenni, és a saját útjukat járni? Kijelölt-e az út, vagy az esetleges szerencsétlen reflexek tökéletesen el tudják azt szúrni?    

MM: Volt olyan, hogy túlkészültél valamelyik interjúalanyodból, vagy nincs olyan hogy túlkészülés?

KE: Olyan értelemben van túlkészülés, amikor be akarod mutatni, hogy mennyire felkészült vagy. Klasszikus gyermekbetegség. Én sokáig az iskolapéldáját hoztam ennek. Fel kell készülni, de nem kell elbűvölni az alanyt és a nézőt, hogy Te mennyire elmondhatatlanul és zavarba ejtően felkészült vagy.

MM: Mielőtt bekapcsol a kamera, mennyire határozottan jelölöd ki a beszélgetés ösvényét?

KE: Szerintem az a jó interjú, amikor elképzeled, milyen lesz, fel is építed, de ezzel párhuzamosan reagálsz is arra, ami történik, és hagyod magad vinni. Spontánul játszani egy kottából. A jó riporter egy mellékes félmondatot úgy bont ki, hogy az abból létrejövő 15 perc az interjú legértékesebb része lehet. Viszont,  ha elmész a mellett a félmondat mellett, akkor alkalmasint kihuny a tűz, elhal a téma.

MM: Mennyire vagy hajlandó belenyúlni az interjúalanyodba, hogy az a félmondat a világra jöjjön?

KE: Szilágyi János szerint meg lehet kérdezni bármit gondolkodás nélkül, én nagyon gyáva ember voltam. Beszélgettem olyan jeles színésszel, akinél elhatároztam, hogy finoman szóba hozom élete tragédiáját, nevezetesen a fia öngyilkosságát. Érintettük is, de az utolsó pillanatban mégsem mertem megkérdezni. Számtalan ütőkártyát nem használtam ki.

MM: Ezeket szégyelled?

KE: Sajnálom. Ma már kijátszanám. Mindent meg lehet kérdezni, a kérdés, hogy miként kérdezed meg. Valószínűleg féltem - lévén hogy ennek a sorozatnak az első százhúsz része egy kis televízióban készült - hogy elvesztem a jóindulatukat. Pláne úgy, hogy ők gyakoroltak kegyet azzal, hogy eljöttek egy szerényebb hatósugarú helyre. Ezek után hozzam őket kellemetlen helyzetbe?  Pedig mindent meg kell kérdezni, persze nem modortalanul. Ahhoz tartottam magam, hogy olyanról kérdezem, amiről korábban már legalább érintőlegesen beszélt.

MM: Ha ezt az elvet követed, nincs meg annak a veszélye, hogy nem tud meg a néző újdonságokat?

KE: Szerintem 50 beszélgetés után javarészt olyan interjúk születtek, ahol olyan aspektusokat jártunk körbe mélyebben, ahogy eladdig kevésbé. Nem reprodukálni kell a korábbiakat. Egyszer egy nagyon ismert orvos egy vidéki lapban másfél mondatot mondott arról, hogy ő kezelte a nagybeteg édesanyját, majd ő is búcsúztatta el. Nálam 10 percet mesélt arról, hogy milyen volt lecsukni a szemét az édesanyjának. Annak elmesélhetetlen, szürreális, végtelenül fájdalmas misztériumáról. Ezeknél a másfél mondatoknál kell felmérni, hogy milyen mélyre lehet ásni, mennyire szabad és kell tovább bontani a szálakat. Meddig mehetsz el a jó ízlés, az alany viszonyulása és az emberi tapintat határkövei mentén. Engem ebben a világban más nem nagyon érdekel, csak az ember. Én egy tájtól vagy egy festménytől nagyon ritkán esem hasra, az emberi mozgatórugók nyűgöznek le.

MM: Több Arckép során éreztem, hogy megszereted az interjúalanyaid. Nem halsz bele egy picit a beszélgetések végébe?

KE: Nem, ez munka. Nagyon szeretek beszélgetni, akár idegenekkel is. Buszon, utcán, étteremben. Persze, szeretem az interjúalanyaim, azt gondolom, hogy ilyen terjedelemben, mélységben csak olyannal lehet beszélni, aki valamilyen izgalmat kivált belőled. Ha egy fiatal színésznővel beszélsz, azon túl, hogy megragad a tehetsége, kell, hogy legyen valami szikra, bűvöljön el, nyerjen meg. Ha téged megnyer, akkor a nézőt is megnyerheti. Persze neked nem az a dolgod hogy megalkosd az ő szobrát, hanem hogy megmutasd, milyen. Én azokkal tudok igazán jót beszélgetni, akik hatnak rám.

MM: Bárdos András megdicsérte a felkészültséged, amire te azt válaszoltad, hogy egy buszsofőrnek sem jár dicséret azért, mert tudja az útvonalat. Ez teljesen szívből jött, vagy volt benne némi álszerénység is?

KE: Is-is. Ebben benne van a kritika is, hogy más ezt miért nem képes megtenni. Tényleg azt gondolom, hogy ez a minimum. Ez lenne a minimum. Velem készült már úgy interjú, hogy meggyőződésem: a kérdező pusztán a nevemet és esetleg a szakmámat tudta. Nem mintha kötelező olvasmány lennék, de ha leülsz valakivel beszélni, tudd, hogy a másik mit csinál. Ha szerepelsz a nyilvánosság előtt,  akkor legyél bizonyos szintig felkészült.

MM: Te szeretsz szerepelni?

KE: Imádok. Ha nem szeretnék szerepelni, akkor elmentem volna, mondjuk könyvtárosnak.

MM: Vagy annyira exhibicionista, mint egy színész?

KE: Még jobban!

MM: Kinek akarsz imponálni? Magadnak vagy másoknak?

KE: Magamnak. Mindenkinek. A nőknek. Azt hiszem, egy férfi végső soron a majdnem mindent a nőkért csinál. Jószerivel mindenkinek imponálni akarok. A szakmának, az elismert moguloknak. Sokáig úgy éltem, hogy nem viseltem el, ha valaki nem szeret. Ma már azt gondolom, hogy akit közel engedek magamhoz, az szeret. Legalábbis nem tudok olyanról, aki nem távolról, mendemondák alapján ismer, és ne komázna. Nem azért van, mert olyan csodálatos ember vagyok, csak nem vagyok egy gonosz, összeférhetetlen pali. Most már elsősorban magamnak akarok megfelelni, és annak a három-négy embernek, akik közel vannak hozzám.

MM: Ha már a műsor neve: Arckép, mennyire figyeled a beszélgetőtársaid arcát, testbeszédét?

KE: Figyelem mindkettőt. Jól olvasok az emberekben. Ebben a hivatásban ez elengedhetetlen. Viszont őszintén remélem, hogy nem kezd az interjú abba az irányba menni, hogy a saját bálványomat faragom.

MM: Szerintem inkább önarcképet festesz.

KE: Az vállalható.

MM: Inkább előny vagy hátrány az életedben, hogy jól olvasol az emberekben?

KE: Szenzitív, sőt, azt lehet mondani, hogy hiper érzékeny vagyok. Ez baromi jó és rettenetes egyszerre. Szakmailag előny, a magánéletben gyötrelmes. Sokkal több mindent veszek észre egy emberi kapcsolatban, mint egy átlagember, de csak a töredékét adom a világ tudtára, hogy észrevettem. Ebből következően sajnos folyton agyalok, bár a legutóbbi időkben ebben hallatlanul sokat fejlődtem.    

MM: Mennyire tartasz ott, ahol tartani szeretnél?

KE: Általában véve elégedett vagyok, semmi okom a panaszra. Jóllehet tarthatnék előbbre is, lévén hogy 30 éves vagyok, és a tévézés a fiatalemberek sportja. Volt olyan lehetőség, ami mellett elmentem, de egyáltalán nem kesergek.

MM: Én a mellett nem tudok elmenni, hogy üres a poharad.

KE: Ezen csak egy újabb pohár sör segíthet.

MM: Van valamilyen különleges oka annak, hogy sört iszol?

KE: Szeretem a sört.

MM: Lehet, hogy van kapcsolat a sör és az interjúkészítés között. Vajon Hrabal jó interjúkat készített?

KE: Az biztos, hogy jobb könyveket írt, mint én.

MM: Mióta foglalkozol írással?

KE: Túlzás, hogy foglalkozom, hályogkovács módjára művelem. Belefogtam egy regény megírásába. Pár évvel ezelőtt néhányan elkezdtek azzal birizgálni, hogy nekem írnom kéne. Nem volt önbizalmam hozzá. Aztán tudatosan vagy tudat alatt elkezdtem temetni a szépírói ambícióim.

MM: Mennyi szépirodalmi ambíciót temettél? Tömegsírnyit?

KE: Mondhatjuk. Én nagyon szerettem írni, csak nem éreztem magam elég tehetségesnek hozzá, persze táblás tüntetés sem volt azért, hogy írjak. A hozzáértők azt tanácsolták, hogy egy engem igazán foglalkoztató történetet gyúrjak irodalmi anyaggá. Megvan a sztori, úgy hiszem, hogy annak cselekménye, tanulsága könyvbe kívánkozik. Így rászántam magam, de óvatos duhajként elsőre csak 5-10 oldalt írtam meg belőle. Írástudó ismerőseimnek megmutattam, akik egyértelműen biztattak, következésképpen nagy erőkkel belevágtam. Most ezen dolgozom, amit nagyon élvezek, remekül haladok, talán lesz is belőle valami. Fenemód élvezem ennek a misztériumát, papírra vetni egy férfi és nő között végbement történet nehézségeit, epizódjait. A legnagyobb veszély, hogy rálépek az olcsó, banális, hatásvadász mesélés, ha úgy tetszik a giccs csalogató útjára. Aztán néha azt sejtem, hogy túlírom, cukrozom a mézet. Baromi érdekes folyamat regényt írni. Halkan megjegyzem, hogy néhány ihletett momentumban azt érzem, hogy egy elvetélt szépírót rejtegetek magamban. Nagy pillanat lenne, ha megjelenne. Mindenekfelett magamnak, de persze, kíváncsi lennék a visszajelzésekre is. Ha mindenki, száz emberből száz azt mondaná, hogy mindez nem több egy Csók és könny stílusú fércműnél, az sem nem ütne ki, hiszen ez pusztán kaland az irodalomban.

MM: Ha választhatnál, hogy a világ legjobb interjúkészítője vagy legjobb írója lehetnél, melyiket választanád?

KE: Egyértelműen a világ legjobb írója lennék. Tulajdonképpen az interjúkészítés micsoda? Tiszavirág életű dolog, kell hozzá tehetség, de az nem összemérhető egy Tolsztoj, vagy Márai formátumú író kvalitásaival. A jó televíziós interjúhoz elsősorban empátia kell, jó kommunikációs készség, átütő személyiség, rutin és sok tanulás. Ennyi. Az írás az viszont valami.

MM: Ha így patikamérlegen ismered a riporter felépítését, mi az írás képlete?

KE: Nem tudom, a magam fejem után írok, de akik olvasták, azt mondják hat. Számomra ez például nem kevés, Abban bízom, hogy irodalmi értékekkel is bír. Nem tudom a titkot, van, aki leül, ír három sort és a katartikus hatáson felül úgy érzed, rajzgörbével van megalkotva minden  s betű. Aztán van, akitől három oldalt olvasol el, és kopog, csikorog, nem működik valamiért. Nulla kötetes íróként nem kezdenék erről magabiztosan okoskodni.

MM: Mesélsz a készülő regényedről?

KE: Nem szívesen. Úgy tartják, hogy a még le nem forgatott filmről, el nem hált szerelemről, meg nem írt könyvről felesleges beszélni. Úgyszólván egy szerelmi történet, bár abban bízom, hogy a szimpla, érzelmes történetmesésen túl bír hozzáadott értékkel. Borókai Zsófia és Karácsonyi Marcell fordulatos találkozása, kettejük kölcsönhatása a férfi szemszögéből líraian elmesélve. Dino Buzatti: Egy szerelem története című könyvén kívül nem sok hasonló, kizárólag férfiaspektusból íródott megrázó szerelemről szóló könyvvel találkoztam.  A profik szerint a kész termék előtt nem szabad címet adni egy könyvnek. Egyelőre Selyem az élet munkacímen fut.                 

MM: Nagyon bántana, ha azt mondanám, hogy nem biztos, hogy létezik olyan, hogy tehetség, hanem fanatikus akarat és pár marék affinitás a képlet?

KE: Az élet olyan, mint a lakmuszpapír, hihetetlen erősen adja vissza, hogy mit érsz. Ilyen, olyan, amolyan minőségedben. Azt fel tudod mérni. Mekkora a kereslet rád. Kitartás nélkül a tehetség olyan, mint egy nőnek a külseje, önmagában nem sokat ér. Még a legmívesebb parfüm is illékony. A televízióhoz öt százalék tehetség kell, 95 % szorgalom és tanulni vágyás, de ha nincs meg az-az öt, akkor semmire nem mégy. Én azt hiszem szorgalmas voltam, elképesztően sok beszélgetést elemeztem, jegyzeteltem ki. Rengeteget tanulok, mindmáig.

MM: Mintha a tehetség, de főleg az önmegvalósítás lenne a 21.század vezényszava.

KE: Ez a folyamat korán, középiskolában kezdődik. Minden fiú próbál kitörni valamivel. Ahogy a tehetség, úgy a kiemeltség is szexi. Ezt valahogy ösztönösen érezzük. Éppen ezért, van, aki színjátszó-körben nyüzsög, más a focicsapat kapitánya lesz, aztán van, aki monomániásan gyúrni kezd, és akad, aki az okosságával akar kitűnni. Próbálunk például imponálni a másik nemnek. Viszont ne higgyük, hogy a tv-s jelenlét, az valami különleges adottság, sőt. Egy pék által megsütött elsőrangú cipó, legalább ugyanennyi szakértelmet kíván. Csak előbbi munkáját fényesebb lángcsóva követi.   

MM: Mindenkit fűt a becsvágy?

KE: Szinte mindenkit, csak van, aki nem vallja be.

MM: Mi volt jobb érzés, megálmodni és megtervezni az Arcképet, vagy kézben tartani a hús-vér branded.

KE: Van egy román dráma. Egy halászról szól, aki egy zöld ládára vágyik, azért fohászkodik Istenhez, ez a fixa ideája. A dráma legvégén Isten küld neki egy zöld ládát. A néző végigszenvedi vele minden gyötrelmét, sóvárgását, már szinte ő maga is akarja a zöld ládát. Amikor a halász a darab végén megkapja, felnéz, és azt mondja: ez nem olyan zöld! Ha az ember valamire vágyik, és az bekövetkezik, rendszerint csalódik, mert beteljesülésében nem lehet olyan, mint az ábrándjaiban. Baromi jó érzés, hogy valamilyen szintű ismertséget, népszerűséget magamra szedtem, plusz rutint, magabiztosságot. Már az is boldogság, hogy nem néztem be ezt az álmot, s nem vagyok egy kutyaütő.

MM: Családi közegedben hogyan viszonyulnak a sikereidhez? Szoktad hallani az „én már 20 éve is tudtam” kezdetű mondatot?

KE: Nem. Végtelenül exhibicionista gyerek voltam, elég jól utánzok hangokat. Mindenféle társaságban, kirándulásokon a Besenyő családtól, Orbán Viktorig, szegény Hankiss Elemértől, Friderikuszig általában valakit parodizálva szórakoztattam a körülöttem lévőket. Intellektuális fiú voltam, de szakadatlanul produkáltam magam.   

MM: Bohóc voltál?

KE: Teljes mértékben! Harminc éves koromra terhes is lett a piros orr. Nagy társasági életet élek, és mindjobban szeretek komolyabb hangütésben is beszélgetni egy pubban. Ha hazamegyek, családi körben nem díszítik a szobromat. Nem is lenne indokolt, meg furcsa is lenne. Remélem, hogy egy kicsit büszkék rám, és nem szégyellnek.

MM: Gondolkodtál azon, milyen lennél, ha egy olyan családban nősz fel, ahol mindenki szerepel, és egy családi ebéd felér egy Johnny Cartson show-val?

KE: Sokat gondolkodom azon, hogy milyen lennék, ha feketének vagy cigánynak születek, hogyan alakul az életem, ha köpcös vagy elképesztően jóképű gyerek lennék. Az életben majdnem minden úgy van jól, ahogy van. Valahogy kiegyenlítődnek a dolgok. Nagy Bandó mondta egy interjúban, hogy az ember már tizenévesen érzi, hogy mennyit ér. Nekem azt hiszem, valamiféle zsenitudatom volt. Nem úgy, mint Einsteinnek, de meg voltam győződve, hogy valami elképesztően nagy formátumú figura vagyok. Aztán persze az élet felhívja a figyelmed, hogy nem a te fenekedből süt a Nap. Ha észnél vagy, hamar leszámolsz az öntelt tévképzeteiddel. Másrészt olyan is volt, hogy a fejembe vettem, hogy szakmailag a legnagyobb jóindulattal is csak középszerű vagyok, és nem kéne ezt erőltetni.

MM: Na de hány olyan történetet hallani, hogy valakit elutasítottak ötször, de nem adta fel, és hatodjára átverekedte magát.

KE: Mély meggyőződésem, hogyha valami izzadságszagú, az nem jó. Az igaz dolgokat nem kell magyarázni. Ha valakit hatszor utasítanak el, egyszersmind elismerik, hogy nem tehetségtelen, akkor az feltehetőleg még nincs kész rá. Haumann azt hiszem, hatszor próbálkozott a színművészetin.

MM: Van még olyan, ami nagyon foglalkoztat mostanság?

KE: Egyre többet gondolkodom azon, hogy milyen leszek, hogyha egyszer születik gyerekem. Na, abban van felelősség és egyszersmind teljeség. Az esetleges apai minőségem összehasonlíthatatlanul jobban érdekel, mint hogy milyen riporter leszek öt-hat év múlva.  Egyébként a nevelésben, és ahhoz, hogy egészséges lelkű, nyitott, stramm felnőtt legyen valakiből, szerintem három szempont az igazán meghatározó. Ezek nem feltétlenül saját gondolatok, inkább tapasztalatok. Mindenekelőtt szeretni kell a gyereket, elmondhatatlanul és felétlenül. Ezt nem is kell magyarázni. Másodízben, mindig azt kell vele éreztetni, hogy bármit is csinál, akármekkora baromságot, én mindig minden körülmények között ott leszek mögötte. A harmadik pedig, hogy önbizalmat kell belé nevelni. Az fél siker. Azt kell táplálni, hogy értékes.

MM: Ha már minden ilyen szépen a helyére került, végezetül hadd kérdezzem meg, hogy van e valamilyen jó sztorid a mentateával, kapcsolódott-e hozzád az életedben?

KE: Soha, de legközelebb ihatunk mentateát. Ha olyan finom, mint a sör…

MM: Esetleg valamilyen cseh mentasört kikeverünk.

KE: Azért ne csináljunk belőlem alkoholistát! A sportról mondják, hogy sohasem késő elkezdeni, hátha megszeretem a mentát..

MM: Látod, élhetsz még egy mentateával teli életet!