Oszkárt először az Ötkert "színpadán" láttam, majd rádióban hallottam, szeptemberben pedig szintet léptem és egy hangulatos budai étterem teraszán beszélgettem vele. Már majdnem egy órája dumáltunk amolyan bevezetőként, közben meg is ebédeltünk amikor eszembe jutott bekapcsolni a diktafont. Egy dolgot azonnal megtanultam: Oszival csak kibiztosított diktafonnal lehet találkozni!

MM: Te mióta vagy Horváth Oszkár? Baseballsapkában születtél, és már az óvodában arra reflektáltál, hogy miért Che Guevara lett a jeled?
HO: A baseballsapkát rövidre zárnám, 83 óta Sugar Hillt meg Cool and the Ganget hallgattattak velem a szüleim. Az óvoda óta kísér, ellenben általános iskolás zenei fellépésről emlékszem olyanra, hogy valamit xilofonoznom kellett, de az elején elrontottam és közöltem a közönséggel,  hogy ezt én most elkezdeném elölről...Vagy amikor nyolcadikos koromban Janikovszkyt kellett előadnom, voltak olyanok az osztályban, akik rendelkeztek színpadi ambícióval és tök jók voltak, én pedig a fa vagy a bokor szerepére vállalkoztam.

MM: Talán A dzsungel könyvében szélesebb lett volna a botanikai skála.

HO: Janikovszky világában szűk volt az a skála, ezért egy apuka lettem, amivel elégedett voltam, mert megúsztam a szereplést. Zenei vonalon többször voltam színpadon, ott megszoktam a figyelmet, de például két éve Puzsér Robival elmentünk egy slam poetry estre fellépni és nagyon régen izgultam úgy, mint ott. Ugyanabban a teremben, ahol nem sokkal később saját stand up-esten 240 ember ült vagy állt, abban a helyzetben nem izgultam, mert a saját véleményed nem tudod elrontani, vagy ha el is rontod, ők azt nem tudják. A slam poetry olyan volt, mint a derült égből történelemfelelés. Arra nem emlékszem, hogy lamentáltam volna:miért Che Guevara a jelem az oviban. Az igazságérzetem viszont akkor is nagy volt. Ehhez jött egy figyelemzavar.

MM: Problémát jelentett ez később, mondjuk az általános iskolában?

HO: Nem voltam jó tanuló, de hetedik-nyolcadik környékén összekaptam magam, amikor közölték, hogyha nem hozom a kívánt eredményt, akkor abban az esetben sem vesznek fel, ha anyukám itt szült a kapuban és a te véreddel lett kifestve a tornaterem. Később ugyanez lett az egyetemmel kapcsolatban, viszont a Közgázon kitűnő voltam. Addigra eldöntöttem, hogy mi érdekel. Kis szarosként nem voltam tudatos.

MM: Mit jelentett a nagy igazságérzet?

HO: Ha megpróbáltak rám verni valamit vagy másra, amihez semmi közöm nem volt, akkor felemeltem a hangom és akár erőszakkal mentem neki a felnőtteknek. Ezt gimiben és egyetemen is folytattam. Ha jól emlékszem, a gimnáziumban két tanárt ütöttem meg, egyhez a furulyámat vágtam hozzá, brémai kung-fu stílusban. Utólag rájöttem, hogy a furulyás nem érdemelte meg, de a másik kettő erőszakos, gyerekverő tanár volt. Sok későbbi kétes életű és börtönbe kerülő osztály- és iskolatárs között én voltam az egyetlen, aki nem bírta elviselni, hogy csak azért mert gyerek vagyok, bárki basztat.

MM: Nehezen felejted el a konfliktusokat?

HO: Hogy mikor mi történt, jó, rossz értelemben, az megvan. De ha felejtésről és emlékezésről beszélünk, a filmes memóriám kimondottan fejlett, emlékszem mindenre, amit nyolc éves korom óta láttam, ha szükségem van ezekre a képkockákra, kigördülnek az emlékezetemből. De hogy nehezen felejtem-e el a konfliktusokat?...

MM: Félre ne érts, nem akarok egy házsártos frusztrált alaknak akarlak feltüntetni, de én emlékszem húsz év után is arra, hogy ki itta meg a kakaóm általános isiben.

HO: Nyugodtan emlegesd fel neki hetven évig.

MM: Ugye, hogy az sohasem évül el?

HO: Nem! És az sem, ha valaki megeszi a kakaós csigád közepét. Kérdezés nélkül. Ezekre nincs bocsánat. Ez az emlékezés tudatos is. Miért akarnám elfelejteni, ha valaki úgy viselkedett velem,  amit én nem érdemeltem meg? Annyi embert megismerek, annyi emberrel kerülök kapcsolatba... Kötelességem kiválogatni, kikkel teszek jót és aki ezt eljátszotta, azzal nincs dolgom. A munkában mindig ahhoz tartom magam, hogy aki megbízható és magas színvonalon dolgozik,azt ajánlani fogom. Nem gáncsolok el senkit. De a minőséget nagyra értékelem és támogatom.

MM: Érdekes, hogy szakmai szempontokat említesz, de a magánéletben mennyire vagy ilyen következetes?

HO: A konfliktusokat kifejezetten kerülöm. Nagyon kevés ember van akivel rosszban vagyok, gyorsan eldöntöm, ha szükséges változtatni a kapcsolati státuszon. Van, akivel nem beszélek többet, vagy elkönyvelem, hogy nem lesz olyan a kapcsolatunk, mint régen. De nem állok le vitázni, odébbállok. Annyi helyen eltölthetem az időmet, boldogságra és nyugalomra optimalizálódott életet élek, nem választok olyan ügyfelet, aki reggel hétkor felhív, hogy kilencre kell valami.

MM: Ritka manapság ilyen kiegyensúlyozott életről hallani.

HO: Sohasem kell azt mondanom, hogy „Thanks God, it's Friday”...

MM: Az életrajzod szerint digitális média szakember, zenész, blogger, stand up comedy előadó és rádiós műsorvezető.

HO: Kiragadtam párat.

MM: Egy közgázt elvégezni színtiszta tanulás, meg kell csinálni a kijelölt vizsgákat. A többi folyamat mennyi tanulás volt?

HO: Vegyük sorra.

MM: Ez a beszéd, csak poroszosan. Digitális média szakember?

HO: Azt nehéz volt megfogalmazni. Húsz éve csináltam az első weboldalam, nem honlapfejlesztéssel foglalkozom, hanem online kommunikációval, tíz-tizenkét éve. Kulturális, marketing területen, minden digitális kütyüre, amit konnektorba kell dugni.

MM: Online marketing? Sikerült Robival lebirkóznotok, hogy létezik-e ilyen tudomány.

HO: Szerinte ilyen nincs. Amúgy nem egy nagy ördöngösség. De rengetek mindent kell róla tudni,  ha szeretnél másoknak munkát adni, és végigvinni a saját terveid. Gyakran úgy érzem, hogyha valaki online marketing szakembernek nevezi magát, az csak elolvasott két blogot. Ezért nem szeretem ezt a kifejezést.

MM: Mi a helyzet a zenével? Ha épp nem furulyát hajítasz.

HO: Zenei általánost végeztem, ez nyilván nem tesz sokat hozzá, ezenkívül 89 óta csinálok számítógépen zenét. Azóta eltelt 26 év és nyugodtan nevezhetem magam zenei producernek, mert egy bezárt szobában a laptopomon bármilyen zenei hangzást létre tudok hozni a gitározást leszámítva. Amúgy van gitárom, de az nem annyira az én műfajom, tudatosan a komolyzene, a jazz és az elektronikus stílus területén portyázom. Utálom, amikor azt mondják, „mindenevő vagyok”; nekem létszükséglet, hogy minőségi zenét hallgassak, bár a country-n és az operetten kívül nincs olyan, amitől távol tartom magam.

MM: Számolod, hány műfajba kóstoltál bele?

HO: 20 féle műfajba, Amerikában 16 évesen még doboltam is!

MM: Mi a helyzet a bloggerkedéssel? Kicsit meglepett, amikor erről az oldaladról is megismertelek, inkább olyan verbális fickónak képzeltelek.

HO: Körülbelül 2007-től írok blogot, de most hogy belegondolok már 99-ben is blogot írtunk: írásokat tettünk fel egy honlapra úgy, hogy a legfrissebbek legyenek legfelül.

MM: Neked Robi jó barátod? Ha mondjuk szakít veled a barátnőd...

HO: Nem nagyon szokott barátnőm lenni. Három éve volt olyan, aki barátnő volt, az elmúlt két évben pedig két olyan, akik közel kerültek hozzám, közben volt N darab eset, amiből nem lett semmi. Ahhoz képest, hogy Robi a nagyobb cirkuszgép, ő általában párkapcsolatban él. Most az elmúlt évben nem, de általában van valaki az oldalán. Amúgy nem vagyunk Robival olyan alkatok,  akik a másiknak elpanaszolják a bánatukat, de szívesen meghallgatjuk más baját és segítünk, ahogy tudunk.

MM: Nálad ez alkati, hogy inkább magadban tartasz egy szerelmi csalódást?

HO: Apámtól azt láttam, hogy egyedül állt helyt, és a maga erejéből építkezett, én pedig követem őt ebben. Engem magzatpózban kell valakinek simogatnia, hogy megnyissam ezt a lelki csapot, az én szerepem kifelé teljesen más. De nem is baj ez. Otthon kiskiflizve filmet nézve egy másik Oszi van jelen. Robival amúgy kifejezetten barátok vagyunk, mintsem kollégák, nemrég óta, négy-öt éve ismerem, amikor a rádió cafés műsora véget ért. Egy nagyon régi barátom és zenésztársam megkereste, hogy a rádió után van-e kedve videóblogolni. Akkor elkezdtünk együtt videóblogot gyártani, fesztiválozni mentünk, közben összehaverkodtunk, amiből aztán barátság lett. Jól kiegészítjük egymást, mert én cinikus, bunkó és érzéketlen vagyok, ehhez hozzájön, hogy értelmes, gyorsan gondolkodó és vicces is. Ezt persze nem szép magadról mondani...

MM: Azt hogy cinikus, bunkó és érzéketlen vagy?

HO: Azok teljesen rendben vannak. Az utolsó három jelzőre gondolok. Ugyanakkor ezek a visszajelzések. De hogy szaporítsam még a jelzőket: történelmi kérdésekben kimondottan tájékozatlan vagyok, hajlamos a figyelmetlenségre, pedig nagyon oda kell figyelnem, mert körülbelül ötven embert segítek ahhoz hogy jó munkája legyen, amit élveznek és pénzt kapnak érte. Míg Robi egy nemzetért, egy országért, a világért vállal felelősséget

MM: Legalábbis az univerzumért.

HO: Az tök jó, hogy azt tanultuk, amit a másik gyűlöl. Nekem a történelemtanulás kudarcélményt okozott. Azt sem tudom mit csinálok kedden, nem hogy más mit csinált 1867-ben.

MM: Robi pedig olyan jól tudta, hogy más mit csinált 1867-ben, hogy történelemtanár lett.

HO: Így van. Persze szoktam történelmi kérdéseken gondolkodni: hogy mi lett volna, mondjuk ha 1500-ban élek. Akkor alighanem udvari bolond lettem volna.

MM: Szerintem élvezted is volna. Hiszen egy udvari bolondnak okosnak és viccesnek kellett lennie.

HO: Ha nem fejeznek le egy szar poénért, vállalható életpálya...

MM: Van számodra tabu a humorban?

HO: Nincs! Van aki egyszer azt mondta, hogy társaságban öt téma van, amit nem illik elővenni: a másik vallása, anyagi helyzete, egészsége, valakinek a halála, és a szexuális orientációja. Ezzel felsorolta az öt legviccesebb humorforrást. Ha ezek nem gyűlöletből, hanem önirónián át vannak megközelítve találóan, és egy létező társadalmi véleményt szólítanak meg, akkor azért fognak rajta nevetni az emberek, mert igaz. Rengeteg amerikai humortartalmat fogyasztok tv-ben, számtalan comedy clubban jártam, órákon át néztem a legviccesebb humoristákat. Itthon, ha valaki alávág a PC-nek, hogy gondolkodásra sarkalljon, könnyen egy pert kaphat a nyakába... Kint az HBO-n vastagon belefér, de még egy NBC-n is.

MM: Ha már médiamegjelenésről beszélsz, érezted már azt a Robival a rádióban, hogy két dumás nem fér meg egy stúdióban?

HO: Szerintem ő végig tudna beszélni egy teljes adást, kevésbé igényli az inputot, mint én. Azonban évek alatt arra jutottunk, illetve a visszajelzések is azt mutatják, hogy az én szövegeim akkor érvényesülnek, ha valamire reagálok, amit Robi mond. Brit tudósok szerint reakit alkat vagyok. Ha monologizálom, az nem annyira üt, kell mástól a hasadóanyag... Robinál szerintem a tartalmasság egy érzékeny terület: ha leül és tart egy három órás előadást, abban lesz elég tartalom, de a rádióban egy 37-42 perces műsorban, ha négy témát szeretnél átbeszélni, akkor 8-10 perces blokkokban kell gondolkodnod. Tök jó, hogy világosan látjuk, kinek mi az erőssége: még sosem volt olyan, hogy összevesztünk volna, legfeljebb műbalhé. Tiszteljük egymás munkáját. Amúgy sokan azt hiszik,  hogy Robi nem tud hallgatni, de ez nem igaz. Ha kifejtek valami tartalmasat, azt ő a legnagyobb csendben hallgatja, de ha „trollkodom”, vagy cinikus vagyok, ami persze nem áll messze tőlem, közbeavatkozik.

MM: Mire észbe kaptam, megválaszoltad a stand upról és a rádiózásról fel nem sem tett kérdéseim. Ha jól sejtem, befigyelt nálad egy plusz szerepkör, a zsűrizés a Ki-mit-tube-on. Lehet ez Robi hatása?

HO: Nem gondolom kritikusnak magam. Van véleményem, amit nem mindig mondok el, nem is feltétlenül üti meg azt a szintet, hogy azt érezzem: érdemes vele foglalkozni. Nekem fel kell magam paprikáznom ahhoz, hogy egyáltalán leírjak valamit, közben pedig ötpercenként történik olyan,  amire ha reflektálnék és valaki írná, akkor szívesen visszaolvasnám. A legtöbb dolog, amiről beszéltünk, megtalált engem, nem én akartam csinálni. A rádióba tuszkoltak, aztán kezdtem örömmel foglalkozni vele. Robi két éve felhívta a figyelmem, hogy ez mivel jár: szembesülni a mások véleményével. Az mondjuk már a blogon is volt.

MM: Mi volt a legmarkánsabb kulturális-szellemi stimuláló számodra?

HO: Az Egyesült Államok rengeteget adott. Amikor 16 évesen kint tanultam, az unokatesómnál laktam, és minden héten néztük a VH1-en a klasszikus téglafalas stand upos csávót. Azóta imádom.

MM: Mi az oka annak, hogy Mo-on egy bank színpadán szerepelnek a stand up comedy-sek, míg az USA-ban a téglafal üres?

HO: Az USA-ban az underground 400 millió undergroundja, nálunk pedig 10 millióé. Itt bizonyos műfajok, beleértve a mi műsorunkat, soha nem fognak annyi bevételt hozni, hogy vonzó életpálya legyen. Itt egy rapsztárnak haknik jutnak, kint nem az első kliphez kell Ferrarit kölcsön kérni. Kis ország vagyunk, sokkal kisebb lehetőségekkel.