MM: A Könyvhétre jelent meg Éles című regényed, amelyről rengeteg visszajelzést olvastam, többek szerint ez a kiforrott Potozky Laci. Tényleg ez a kiforrott te, vagy kikéred magadnak, mert még fiatal vagy, és még sokat változhatsz, fejlődhetsz?
PL: Szeretném azt hinni, hogy az Éles az eddigi legjobb könyvem, mert minden mostanáig felgyűlt tudásom és tapasztalatom benne van. És ami talán a legfontosabb: úgy érzem, végre ráleltem valami olyasmire, amit saját stílusnak nevezhetek. Persze ez nincs kőbe vésve, ki tudja, hová fogok változni még. Viszont hogy ez lenne életem fő műve? Három könyvet írtam eddig, én ezt szeretem a legjobban, ennyi. Kiderül majd, hogy miket és milyeneket írok még.

MM: Írtál számtalan újságcikket is.

PL: Azok nem fontosak, rég volt. Leginkább tudósítások, nem nagy etvaszok. De egyszer talán szeretnék majd valami komolyabb sajtóműfajt is kipróbálni: például a riportot.

MM: Van kedvenc újságírói műfajod?
PL: A tárcaírás mindig lenyűgözött, pontosan azért, mert én nem nagyon értek hozzá, és ámulatba ejt, hogy egyesek milyen könnyű kézzel művelik. A tárca olyan, mint a jó tejszínhab: könnyű, de kemény. Ezt pont Czinki Feri barátommal találtuk ki még a nyáron, útban a Vajdaság felé. Neki tavaly jelent meg a tárcakötete, szóval elég jól viszi, könnyűkézzel papírra vetett, igaz szövegek. Vagy ott van Darvasi László, aki szintén rendkívül otthonos a műfajban. A tárca egyelőre nem az én műfajom, de szeretném elsajátítani.
 
MM: Van olyan műfaj, amire Kalasnyikovval sem lehetne rávenni téged?


PL: A versírás. Nem azért, mert viszolygok tőle, hanem mert nincs tehetségem hozzá.

MM: Az Éles írása közben érezted, hogy ebből jó könyv lesz? Mennyire tudsz elfogulatlan lenni a saját szövegeiddel?

PL: Én az az alkat vagyok, aki szeretné azt hinni, hogy amit ír, az jó, de ez elég nehezen megy. Nem álszerénységből mondom ezt, anyám mesélte nemrég, hogy mindig is ilyen voltam. Az óvodában például húztam négy-öt vonalat, és már szaladtam is a félkész rajzzal Amálka nénihez, hogy jó ez így? Ugyanakkor eléggé maximalista is vagyok, ami nem a legjobb társítás ezzel a bizonytalansággal. Az Élest írva teljesen be voltam parázva, hogy el van szúrva ez az egész, és nem kevés lelki erőmbe került, hogy rávegyem magam, hogy először végigírjam, és csak utána szerkesszem, húzogassam. Addig dolgoztam a könyvön legjobb tudásom szerint, amíg el nem jutottam arra a pontra, hogy kész, vége, most már tényleg beleadtam apait-anyait, lesz, ami lesz, többet ne is lássam!

MM: A könyved minden betűjét ez határozta meg?
PL: Nem akarok álszerény lenni: van benne néhány rész, amikben nagyon biztos vagyok, és amik eléggé tetszenek. De összességében nem tudok nyugodt lenni annak kapcsán, amit írtam, egyszerűen csak az van, hogy nem tudtam már hozzátenni vagy elvenni belőle semmit, és ezért engedtem el. Mások írásairól tudok dicsérően, sőt rajongva is nyilatkozni, de magammal mindig kritikus leszek. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne örülnék, ha az olvasók vagy a kritika elismerően nyilatkozik arról, amit írtam, de az sincs, hogy annyira mazochista lennék, hogy többször újraolvassam a ledorongoló, esetenként rosszindulatú kritikákat. Nálam inkább az a helyzet, hogy van, akinek nagyon adok a véleményére, és kvázi követelem, hogy mondjon őszinte, akár negatív bírálatot a szövegeimről, mert abból tanulok és okosodok.
 
MM: Mi a célod a szövegeiddel?
PL: Hogy minél többen elolvassák őket. És ha lehet ilyet kívánni: hogy szeressék őket. Mind az olvasók, mind a kritika.
 
MM: Mert ha a kritikusok szeretik, akkor te is elhiszed, hogy jó az, amit írtál?
PL: Ez azért ennél bonyolultabb. A fenti válaszokból szerintem kiderül, hogy miért.
 
MM: Fura, hogy három könyv után is szükség van a bizonyosságra.
PL: Ez van. Mint említettem, már gyerekkoromban látszott, hogy nem teng túl bennem az alkotói önbizalom, ami nem is baj, nem szeretnék más lenni. Ez jó szerintem, így legalább nem szállok el magamtól. Vannak olyan túlságosan „határozott” szerzők, akik például nem tudnak, nem akarnak együttműködni a szerkesztőkkel. Nekem nagyon fontos volt, hogy Darvasi Ferivel dolgozzak, mert neki minden kritikája építő jellegű, észreveszi az apróságokat, együtt rezonál a szöveggel. És ugyanekkora élmény volt Gáll Attilával melózni az első novelláskötetemen, kvázi akkor tanultam meg írni, nagyon sokat tanultam az agyonpirosozott lapokból, a rengeteg kihúzott vagy átírásra kijelölt mondatból. Ugyanakkor az sem elhanyagolható szempont, hogy ezek az emberek az önbizalomhiányomat is kordában tudták tartani valamennyire, biztattak, ha épp arra volt szükségem.
 
MM: Egy szerkesztő olyan, mint egy jóbarát vagy mint egy gyóntatópap.
PL: Igen, nekem nagyon fontos a külső szem. A saját bőrömön kellett megtapasztalnom, még amikor elkezdtem írogatni, hogy volt olyan novella, ami zöldfülűként tetszett, aztán persze még az első novelláskötetemből is kimaradt, annyira gyenge volt. Lehet, pár év múlva az Élesről is ugyanezt fogom mondani. Az lenne a legnagyobb elégtétel, ha tudnék egy olyan könyvet írni, amiről öt, tíz, tizenöt év múlva is azt tudnám mondani: na, ez igen!
 
MM: Ez doppingolja az alkotói folyamatot vagy béklyózza?
PL: Az írásnak biztosan jót tesz, mert ad bizonyos kontrollt és öncenzúrát. Amikor valaki élőben odajön hozzám, és megdicséri az Élest, az nagyon jó érzés, ugyanakkor mindig bennem van picit a félsz, hogy vajon milyen hibákat szúrt ki a könyvben.
 
MM: Azt hittem, az írók önfeledten kávéznak, süteménybe harapnak, és nagyon boldogok, ha megdicsérik a könyvüket.
PL: Ez a kávéházi író nagyon polgári vonal, és kissé modoros is számomra. Én inkább a Hajnóczy-Tar Sándor vonalat érzem közel magamhoz. Inkább a kocsmafüst, mint a kávéházi kandeláberek fénye, inkább pultnál kiszolgálás, mint elegáns pincérek. A mélyről jövő, mocsokban mártózott figurák a szimpatikusak.
 
MM: Ha jól tudom, Ernest Hemingway-t nagyon kedveled, ő pedig inkább oroszlánhúst harapott.
PL: Őt tényleg nagyon szeretem íróként, de mint  emberre egyáltalán nem tudok felnézni rá. Ez az egész vadászósdi, meg ahogyan a nőkkel bánt… Barbár volt na, de jól írt.

MM: Talán ő volt a 20. század egyik leginkább sikert szomjazó írója. Te is vágysz a sikerre?
PL: Álszerénység lenne azt mondani, hogy nem. De én inkább megbecsültséget szeretnék, mint sikert. Hogy az emberek szerint jó legyen, amit csinálok, hogy számomra fontos szaktekintélyek rábólintsanak a munkásságomra. Olyan életperiódusban kezdtem el írni, amikor kiürültek a mindennapjaim, és szükségem volt valamire, amivel tudom bizonyítani, hogy én is vagyok valaki, mind magamnak, mind másoknak.

MM: Mielőtt elkezdtél írni, sokat olvastál?
PL: Abszolút nem! Nem is érdekelt az irodalom. De amikor részegen tántorogtam hazafelé Kolozsváron elsőéves pszichológus-hallgatóként, eszembe jutottak olyan mondatok, amiket be kellett írnom a telefonomba. Akkoriban már tényleg volt bennem valami, ami mindenképp utat akart találni a felszín felé, csak még nem tudtam, hogy mi az.
 
MM: Az Élesben is feltűnik a pszichológia szak. Mennyi empirikus elemet emeltél bele  a múltadból?
PL: Én úgy írok, hogy felszeletelem a saját jellememet, és megvizsgálom, mit találok ezekben a kis fragmentumokban, aztán ezeket felnagyítom, átgyúrom. Egy közepes féltékenységre való hajlamból én beteges féltékenységet gyártok, a lobbanékonyságból pedig labilis, agresszív pszichét. Emellett jó pár velem megtörtént momentumot is beemeltem a cselekménye, leginkább azokba a részekbe, amelyekben a bulizásokról meg a különböző marhulásokról írok, lásd iszogatás a vonaton, a Bástya nevű kocsma szétverése stb. Van, hogy megkérdezik tőlem az olvasók, mi igaz a könyvből, mi történt meg velem is, merthogy ez vagy az nagyon ismerős számukra.

MM: Kell válaszolnod? Egy bűvész sem fedi fel a titkait. Volt problémád ebből?
PL: Problémám nem volt, csak megesett, hogy valaki magára ismert, vagy legalábbis azt hitte. Nem mindenki díjazza, ha fikciót gyártanak az életéből, még ha ezt rajta kívül senki sem veszi észre. Intenzív egyetemi évek voltak...

MM: Voltaképpen mit kerestél a pszichológián? Pszichológus szerettél volna lenni?
PL: Nem tudom.

MM: Magadon akartál segíteni?
PL: Nem szoktam magamtól idézni, de van az Élesben egy idevágó rész, miszerint a pszichológia szak azoknak az embereknek a gyülekezete, akiknek tízszer nagyobb problémáik vannak, mint jövendőbéli pácienseiknek együttvéve. Kolozsváron se volt más a helyzet, kemény társaság jött össze. Volt köztünk lájtos szociopata, borderline-szindrómás, mindenféle személyiségzavar, depresszió, én…

MM: Miért hagytad ott egy év után?
PL: Gyenge volt az oktatás, átgondolatlan. Például a freudi iskoláról, ami megalapozta a modern pszichológiát, kijelentették, hogy az már nem valid, de azért tanuljál meg ötven oldalt róla. Meg hogy az álmok nem számítanak, stb. Akkor kezdett nekem bűzleni a dolog, amikor ment ez a matekpszichó, azazhogy minden viselkedést egyenletekkel meg képletekkel le lehet írni. Valahogy azt éreztem, hogy gépként kell tekinteni az emberi lélekre, ami nekem abszolút nem fekszik.

MM: Viharos szakítás volt az egyetemmel?
PL: Dehogyis. Nem csaptam be magam mögött az ajtót. Fogtam a cuccom, és egyszerűen elmentem. Apám javaslatára iratkoztam be az újságírásra, merthogy ő állítólag megérezte, hogy van íráskészségem. Fogalmam sincs, hogyan, mert semmi jelét nem adtam ennek. Vegytiszta szülői intuíció.
 
MM: Mit csináltál írás helyett?
PL: Basszusgitároztam, számítógépen játszottam. Magasról tettem az olvasásra is.
 
MM: Meg lehet szellőztetni az olvasóknak, hogy most épp min dolgozol?
PL: A Móricz-ösztöndíjra kell teljesíteni, de az simán megy, nem gond, összehozok pár novellát, meglesz a vállalt penzum. De ha tényleg komolyan nekilátok ismét, akkor regényt szeretnék írni. Nekem ez a kedvenc műfajom. Hiába, hogy jóval macerásabb, mint a novella, megéri. Van egy tervem, ami mindenképpen merengősebb és lassabb lesz, mint az Éles. Viszont ugyanolyan szomorú, vagy talán méginkább.

MM: Szeretsz írni?
PL: Nem. Nehezen ülök neki, tele bizonytalansággal. Ez munka. Az inspiráció nekem általában nem írás közben jön, hanem az utcán vagy a nap bármely pillanatában. Ilyenkor a telefonomba szoktam jegyzetelni, és elképzelem, milyen jó lesz ezt megírni. Aztán, amikor neki kell ülni, már kisebb a lelkesedés. Az írásban az a jó, hogy be lehet fejezni. Semmi sem adja meg számomra úgy a jól végzett munka örömét, mint egy végigírt és rendesen megszerkesztett szöveg.

MM: Mi a munkamódszered? Fix időt a billentyűzet előtt töltesz, függetlenül attól, hogy tíz szó vagy 1300 lesz az eredménye?
PL: A prózaírást komolyan kell venni, segg kell hozzá. Ha egyszer ráveszem magam, akkor írok keményen. Nem időre, hanem karakterszámra dolgozom, mindig kitalálok egy napi penzumot, és azt foggal és körömmel igyekszem betartani. Így született négy hónap alatt az Éles is.

MM: Rosszul érzed magad, ha nem teljesíted az önmagad számára kreált elvárást?
PL: Ha megbeszélem magammal, hogy ma nem csinálok semmit, akkor nem. Nem kell föltétlenül olvasni, szerkeszteni, van, hogy elég csak Youtube-ozni, Facebookozni. A dögséget és a lustaságot is ugyanolyan komolyan kell venni, mint írást.